Dunántúli Protestáns Lap, 1925 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1925-12-13 / 50. szám
154.. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1925. jelszavas hazafiságot, osztályönzést, előítéleteket, felekezeti visszavonást és régi jogrendünk igazságtalanságait. A korabeli Magyarország berendezése lehetetlenné tette a nemzetiség eszméjének kifejlődését s gyakorlati megvalósulását abban a keretben és tartalomban, amint azt Széchenyi körvonalazta. A rendi világ és annak intézményei a nemzeti egység kiépítése helyett szétdarabolták a nemzetet s szétforgálcsolták a nemzeti erőt. Nemzeti egység és nemzeti erő, mint a nemzetiségi eszme kifejlődésének eredményei csak úgy valósulhatnak meg, ha a „parlag-ország“ kiművelésével, annak lakói a magyar élet öntudatos elemeivé válnak. Ezért a reformátort tevékenységének végső célja a nemzet tagjainak anyagi és lelki felemelése. Csak azon nemzetnél fejlődhetik ki valóban a nemzetiség eszméje, amelynek tagjai egyenként és összesen az értelem, az erkölcs és erény magasba törő ösvényét járják. Csak a lelki felsőbbséggel rendelkező nemzet képes belekapcsolódni az egyetemes emberi kultúra menetébe s csak ez tud kölcsönhatást teremteni az egyetemes emberiség és saját maga között úgy, hogy faji tudatát s a nemzeti élet sajátos vonásait sohasem fenyegetheti feloszlással a nemzetköziség ragályos betegsége. „Mentőnket sehol egyebütt ne keressük, mint saját, vagy inkább személyes erényeinkben és lelki felsőbbségünkben“. . . . „Aki erkölcsileg bármily kicsinnyel is felsőbb, az terjeszt, midőn bár hajszállal alantibb, csorbát“. A nemzeti élet minden vonatkozásának a nemzet lelki, erkölcsi felsőbbségét kell szolgálni. Széchenyi nemzetnevelői munkásságában gyönyörűen forr össze a nemzetiség és művelődés gondolata; ő tanítja meg nemzetét arra, hogy az emberi műveltségnek minő fontos hatása van a nemzeti életre és viszont; félsőséges szellemével meggyőzi fajtáját annak igazságáról, hogy megváltatását csak akkor éri el, ha műveltségében magyarrá és magyarságában műveltté lesz. „A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma“. . . . Csakis így, ezen az úton haladva, bizhat a magyar „olvasztói felsőbbséggel“ és felszívó erővel, csakis így lehet a nemzeti élet eleven gyakorlati valóság, nem pedig holt mekhanizmus! Jelen korunk sokban hasonlatos ahhoz a korhoz, amikor a „legnagyobb magyar“ egy apostol elszántságával fogott hozzá nemzetét felemelő munkájához. Megrablóink nemzeti életünk vérkeringésének intenzitását csökkenthették, de azt meg nem állíthatták. Dicsőséges feltámadásunk útja ugyanaz, amelyen Széchenyi a sir széléről visszahozta a magyart. Eszméinek valóraváltásával: lelki újjászületésünkkel, erkölcsi felemelkedésünkkel lesz még dús aratás a magyar ugaron. „A Múlt elesett hatalmunkból, a Jövendőnek urai vagyunk. Ne bajlódjunk azért hiábavaló reminiscentiákkal, de bírjuk inkább elszánt hazafiságunk és hiv egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virradásra. Sokan azt gondolják Magyarország — volt; én azt szeretem hinni: lesz“! — Kérelem. Egyik neves irodalomtörténészünknek Terhes Sámuel ref. espereslelkésznek, aki Rimaszombatban lelkészkedett és halt meg 1863-ban, Magyar Árpádiás, vagyis első vitéz magyar vezéreink életeknek s viselt dolgaiknak leírása, kis alexandrin cadencziás versekben, Sárospatak, 1818 megjelent művére. E mű nincs meg a nagy budapesti könyvtárakban és nem található sem Sárospatakon, sem Pápán. Nagy szolgálatot tenne az irodalomtörténetnek az az olvasónk, aki e mű nyomára tudna akadni. Esetleges nyomraakadást kérjük lapunk felelősszerkesztőjével tudatni. Hirdessen a Dunántúli Protestáns Lapban A Qartsik Nagysallay indítványhoz* Mi somogyi lelkészek fájdalmas közelségből ismerjük azt az okot, mely Garcsik Nagysallayból ezt az indítványt kiváltotta. Hisszen a vége-hossza nélküli díjlevél harcoknak kivétel nélkül mindnyájan részesei voltunk, vagy még vagyunk. E harcokból mindig mi, lelkészek kerültünk ki többé-kevésbbé megtépázottan. Miért? Talán irigylésreméltó dús jövedelmet tartalmaznak e díjlevelek? Talán azoknak eredeti értékben kiszolgáltatása a lelkésznek gondtalan, fényes életet biztosít, de a gyülekezetei összeroppantja ? Nem! Ez a nehéz évtized beigazolta, hogy derék őseink a messze jövendő minden eshetőségeire tekintettel lévén, gyülekezet s lelkész érdekében egyaránt, bölcs előrelátással olyan jól fundálták e díjleveleket, hogy azokat változtatni akarni könnyelműség és könnyelmű kezekkel megtépázni, bűn. S mi e bűnbe beleestünk. De beleestek egyházi hatóságaink is. A nehéz idők szelétől hajtatva lecsúsztak a törvény alapjáról. Az egyházi törvény szerint díjlapot csonkítani nem szabad. S a törvény őrei s alkalmazói, egyházhatóságaink nem csak engedték a megcsonkítást, de magok is véghezvitték a csonkítást. Tudjuk, hogy a legutóbbi zsinat megengedte — nagyon helyesen — Hogy az egyházmegyei s kerületi hatóságok ott, ahol a díjlapi tételek egészbeni kiszolgáltatása a gyülekezet összeroppanását vonná maga után, mérsékeljék a nehéz tételeket. Természetesen a lelkész megélhetésére is tekintettel megengedte azt. is, hogy ahol a díjlapi jövödelem oly kevés, hogy a lelkész megélhetését nem fedezi, ott méltányosan emeljék a tételeket. S mi történt. Sehol, de sehol nem emeltek, bár van lelkész, akinél szükség lett volna rá; de a mérséklést egész somogyi egyházmegyénkben végig csinálták, még ott is, hol arra semmi ok se volt. Nagyon közelről ismerek egy jómódú tagokból álló gyülekezetei. Somogyi egyházmegyénkben ez a gyülekezet fizet legkevesebbet lelkész- s tanítójának. Az összeroppanás veszélye egyáltalában, a legkisebb mértékben sem fenyegetett. Mégis minden ok nélkül, lelkész s tanító tiltakozása dacára, az egyházmegyei bíróság ezen egyház díjleveleit is ráhúzta a közös kaptafára: a fajárandóságokat lemérsékelte, az adócsökkentési államsegély alá nagyon mérsékelten felértékelt 310 és 170 korona munkaváltsági összeg helyett pedig egy bántóan kicsiny értéket 2 és 1 q búzát állapított meg itéletileg „országos rendezésig“. Hát ez így sokáig nem maradhat. Az az országos rendezés nem várhat tovább. Ehhez a rendezéshez lépésnek tekintem Garcsik Nagysallay indítványát, melynek célja a díjalapi tételek valorizálása, illetve a díjlevél eredeti értékének visszaállítása. Örömmel üdvözlöm ■ ezért az indítványt. De a módot, hogy t. i. közadók módjára a községi pénztár által vettessenek ki s szedessenek be a díjlapi javadalmak, se jónak, se szükségesnek, se kívánatosnak nem tartom. A könnyebbséget jelentő s emiatt tetszetősnek látszó eljárás mögött nem nehéz felismerni a veszedelmet is. Mit árulna el e mód aikalmazásbavétele? A mi gyengeségünket. Minél több segítséget ké* Gartsik Nagysallay István császári lelkész, ekerületi képviselő az őszi kerületi közgyűlésre indítványt terjesztett be, melyben az egyházi járandóságoknak a politikai községek által való beszedését javasolta. Egyházkerüíeti közgyűlés a javaslatot letette az egyházmegyékhez hozzászólás végett. A jelen cikket a kaposvár-vidéki lelkészértekezlet okt. 27-iki gyűlésén terjesztette elő a szerző.
