Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1924-01-06 / 1. szám

Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1924. évi 1. számához. (II. évf., 1. sz.)

BELMISSZIÓ

Rovatvezető: Dr. Vass Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő.

Az evangelizálás eszközei.

1. Saját életünk.

jézus Krisztus tanítványa, bármilyen legyen is foglalkozása, vagy társadalmi helyzete, evangelizálhat-e az ő mindennapi foglalatossága körében ? Van erre egy felelet, amelyik egész természetesen áll elő s amit elég gyakran hallhatunk: „Evangelizáljunk — mondják — életünk példájával“.

Bizonyára, kitűnő felelet ez, csakugyan ez az első eszköz. De bizonyos feltételek szükségeseit ahhoz, hogy a példa jótékony és hathatós legyen.

Először is vigyázni kell arra, hogy ne keveredjék bele se gőg, se önmagunkkal való megelégedés. Nagyon jól tudjuk, hogy nincs ellenszenvesebb és kiállhatatlanabb ember, mint az, aki reánk nehezedik a maga példájával s mintha mindig ezt mondaná: „Tégy úgy, mint én“. Természetszerűleg beleesünk abba a kisértésbe, hogy keressük az ilyen élet gyengébb pontjait, hogy ledöntsük ezt a szobrot arról a piadestálról, amelyre ránehezkedett. Hogy egy példa jó hatású legyen, ahhoz az szükséges, hogy teljesen át legyen itatva az alázatosság illatával. Péter arra figyelmeztet minket levelében, hogy az Isten is ellenáll az elbizakodottaknak s csak az alázatosaknak mutatja meg kegyelmét. De nemcsak az Isten cselekszik így. Kétségkívül az emberek gyakran követik az elbizakodottakat érdekből, vagy félelemből, de szivük mélyén utálják őket; az emberi szív és lelkiismeret csak az alázatosság varázsa előtt hajol meg.

Csak a szeretet vonzó ereje előtt enged. Hogy a mi példánk hathatós legyen, át kell itatva lennie a szeretet édességével. Ha nincs bennetek szeretet, testvéreim, akkor sohase nyeritek meg a sziveket bármily feddhetetlen legyen is életetek. De ha szivetek tele van szeretettel — nem mondom, hogy mindig eredményt értek el, nem mondom, hogy szereteteteket sohase fogják félreérteni. Még Pál apostol is azt irta a korinthusbeiieknek: „Még ha ti kevésbbé szerettek is engem 1“ De mégis, ha szeretetetek nem csügged el, ha kész elfogadni a megaláztatásokat is, ha le tud vetkezni minden gőgöt és önzést, ha állhatatos odaadásban nyilvánul meg, végül is meg fogja hódítani a lelkeket. Isten országa történetében a nagy lélekhódítók azok voltak, akik sokat szerettek.

Alázatosság és szeretet kíméletre tanítanak minket; megtanítanak arra, hogy ne ítéljünk, ne kárhoztassunk, vessünk számot azokkal a körülményekkel, amelyek közt testvéreink élnék. Semmi se nehezebb mini egyesíteni a szent szigorúságot, amely nem tűri a bűnt, a szent elnézéssel, amely nem kárhoztatja azt, aki a bűnt elkövette, aki gyakran nemcsak szerzője,

de áldozata is annak. És mégis semmi se szükségesebb ahhoz, hogy a lelkekre hassunk, mint az erkölcsi szigorúságnak és az elnézésnek ez az egyesítése. Megtanulhatjuk ezt mindnyájan a Mester lábainál, aki csodás harmóniában egyesítette a bűn gyűlöletét a bűnös iránt érzett mély gyengédséggel.

Másfelől meg ahhoz, hogy a mi példaadásunk valóban jótékony és hathatós legyen, szükséges, hogy valami rendkívülit nyújtson. Valóban különös illúzió volna azt gondolni, hogy mi evangelizálunk életünk példájával, amikor egyszerűen csak becsületes emberek vagyunk, akik megközelítőleg betöltjük vallásos és erkölcsi kötelességeinket. Sajnos, az ilyen becsületes emberek is nagyon kevés számmal vannak, de ezek se ékelődnek bele annyira a tömegbe, hogy életük prédikáció lenne. Az Úr azt mondta tanítványainak: „Ha csak a ti atyátokfiáit köszöntítek, mit cselekesztek másoknál többet (rendkívülit)? Nemde a vámszedők is nem azonképen cseiekesznek-e ? Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.“ És valóban, megállapíthattuk magunk is, hogy azok az emberek, akik mélyebb hatást gyakoroltak ránk, csak azzal érték ezt el, hogy valami rendkívülit hordoztak magukban: lett légyen ez szelídség energia, átható intelligencia, hit, odaadás, vagy valami más keresztyén erény és még inkább azzal, hogy életüknek ez a rendkívülije mindezeknek az erényeknek harmonikus egységében állott. Csak a rendkívüli vonzza a tekintetet, ébreszt megtérésre, hódítja meg a sziveket. De sietek hozzátenni, hogy ez a rendkívüli nem lehet valami keresett, valami akart. Nem tudok elképzelni olyan keresztyént, aki ezt mondja : „Valami rendkívüli akarok lenni“. Az ilyen egyszerűen különös, talán nevetséges is lesz és be fogja bizonyítani, hogy még nem eléggé keresztyén. Ennek a rendkívülinek nem tudatosnak kell lenni, legyen egyszerűen egy olyan életnek természetes megnyilvánulása, amely rendkívüli a maga forrásában, azaz a Jézus Krisztussal való közösségben.

Ez azt jelenti, hogy az igazi példa, amelyik meghódítja a sziveket, a mélyen keresztyén élet kisugárzása. Azt mondják: „evangelizáljunk példaadásunkkal“. Úgy van, igaz, mindenekelőtt így kell evangelizálni, valóban ez a személyes evangelizáció legnagyobb eszköze. De ez csak azon feltétel alatt igaz, ha van erény, amely belőlünk árad ki, mint ahogyan volt erény, amely Jézus Krisztusból áradt ki. És honnan jönne ez az erény, ha nem a Jézus Krisztustól, ha nem a Jézus Krisztus sugárzása ez a mi kegyességünkön keresztül ? Ezért az evangélizálás első feltétele, első eszköze a mi saját kegyességünk, olyan kegyesség, amely mély is, széles is egyúttal, amely aíáza-