Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1924-02-24 / 8. szám

30. oldal.

BELMISSZIÓ.

1924.

bői álló gyülekezet több gyülekezetre osztandó. Erre azt mondhatná valaki, hogy ezt nem lehet megtenni máról holnapra, s épen ezért mégis csak a belmissziónak kell pótolni a hiányokat, oly módon, hogy a nagy gyülekezet lelkésze gondoskodjék evangélizáló termekről, munkatársakról, szervezzen belmissziót egyesületeket, gondoskodjék biblia- és vallásos iratterjesztésről stb. De ki végzi ezt a belmisszióí munkát ? A belmisszió? Nem, hanem a lelkész és a gyülekezet hivő tagjai.

A belmissziót magát tehát ne personificáljuk, vagy ne szakítsuk ki a gyülekezet testéből és ne helyezzük azt mellé, vagy éppen vele szembe, mint valami különálló munkát, mert az egyház nem egy düledező faalkotmány, amit a belmisszióval össze kell szögezni, hanem egy élő test, melyben krisztusi élet van. Ennek az életnek kell leküzdenie a testben lévő betegséget. A bel misszió az egyház életkedvének a megnyilvánulása; segíteni akar és tud magán, ápolja egészségét, gyógyítja beteg tagjait, élni, növekedni, diadalmaskodni akar. Ennek az életkedvnek benne kell lenni az egyház testének minden izében. Ezt nem lehet rászögezni, vagy ráragasztani a sebekre, a bajokra, ezt nem lehet csak a kézhez, vagy a lábhoz kötni. Ezt az életkedvet az élet Fejedelme adja, az aratás, a misszió Ura minden gyülekezetnek s a gyülekezet minden tagjának, aki azt kéri.

Forgács Gyula: „A belmisszió és cura pastoralis kézikönyve“ c. nyomás alatt levő művéből.'

A lelkészi körök.

Sokszor gondolkoztam már azon, hogy milyen nehéz is a lelkipásztor helyzete. Gyülekezetében mindenkinek van lelkésze, csak neki nincs. Ha neki aggodalmai, bajai, kisértései, problémái vannak, nem mehet senkihez, nem találhat megértő, szerető szívre. Egyetlen menedéke a család. Milyen boldog lehet az a leikipas/tor, akinek felesége pásztori lélekkel ál! a férje meiiett s valósággal lelkésze lehet annak! Cimborák akadnak a legtöbb faluban. Üdülésre, szórakozásra, vidám poharazgatásra nyílik alkaiom. De kivel beszélje meg a leikész lelkészi problémáit ? Ki érti meg őt? S ki tud segítségére lenni? Nyilvánvaló, hogy itt egy másik lelkipásztorra van szükség, egy másik ugyanazokért a célokért lelkesedő, megértő testvéri szivre. Találkoznak is néha a szomszédok. De az olyan véletlen jött, vagy alkalmi találkozás, amikor mindenre jut idő, csak éppen a legbensőbb kérdésekre nem. Meg úgy érzik, hogy ketten még kevesen is vannak ahhoz, hogy elmélyedjenek és őszintén kitárják egymás előtt szivüket. Szinte benne van már a levegőben a lelkészi baráti körök szükségérzete. Nem hivatalos gyűlésekre gondolok, amelyeknek megvan az elnöke, a jegyzője s amely határozatokat hoz sokszor szavazással. Hanem olyan barátságos összejövetelekre, amelyeken egymást pasztorizálják

a lelkészek. Egy-egy vidéken élő 5—6 lelkész, akik között a lelki- és hivatásérzés is többé-kevésbbé homogén, összejönnek havonta felváltva egymásnál s ugyanakkor összejöveteleik áldásaiból adnak valamit annak a gyülekezetnek is, amelyben összejöttek.

Az elmúlt hetekben alkalmam volt részivenni egy ilyen baráti kör összejövetelén. Érzett a levegőn, hogy Isten szolgái vannak együtt. Azzal kezdték, hogy elővették az írást és elolvasva abból néhány verset külön-külön feltárva lelkűket, elmélyedtek annak igazságaiban. Ezután jött „a gyűlés“, ami abból állott, hogy mindenki elmondta tapasztalatait, csalódásait, aggályait; sikereit, reményeit. S testvéri szivek meleg szeretete ment segítségére az aggódónak és csüggedőnek, a tapasztalatokból tanulságokat vontak le s amit az egyik kipróbált, azt a másik igyekezett jól megjegyezni, hogy ő is tegyen kísérletet azon az úton. A pesszimista reményre gyuit az optimisták hitétül és mások eredményeiből, az optimista pedig meglátta, hogy még mennyi a tenni való. Az egész nap a gyakorlati lelkipásztori és egyházépítő munkáknak volt szentelve s az este a gyülekezeté lett, amely megláthatta, hogy papjai mennyi aggódással és gonddal kísérik lelki üdvük sorsát.

Nem lehetne ezeket a baráti köröket másutt is megteremteni? Nem jutnánk ezzel közelebb egymáshoz s a mi fejünkhöz? Nem üdülnénk fel s nem duzzadna szivünk az erőtő! és munkavágyíól, ha éreznénk, hogy nem vagyunk egyedül ? Próbáljuk meg mindenütt s meg fogjuk látni, hogy több helyen lesz eredmény, mini gondolnánk.

Vezérfonal néhány zsoltár bibliaköri tanulmányozásához.

I. Zsoltár.

Kérdezzük meg hallgatóinktól, láttak-e már olyan könyvet, amelynek elején a szerző, vagy a főhős fényképe található. A zsoltárok könyvének elején is egy fénykép van: az igaz ember képe. A kép hátterét, az árnyékvonaiakat a gonosz ember sorsának sötét rajza adja. E mögött a kép mögött ott rezeg a zsoltárok melódiájának alaphangja: az igaz ember sorsa boldogság, a gonoszé boldogtalanság. Ez az alaphang rezegjen át ezen az órán sziveinken.

Milyen az igaz ember ? Az első vers azt mondja meg, hogy mit nem csinál. Nem jár a gonoszok tanácsán. Azt jelenti,ez, hogy nem a világ ítélete, elvei, feitogása szerint igazodik. Nem azt nézi, hogy mi a divat, szokás, mit mondanak az emberek. Tudja, hogy az sokszor hamis pénz, bármily csillogó legyen is. Tele van a mindennapi élet bűnös elvekkel. (Közmondások, példabeszédek, pl. fiatalság: bolondság, hadd tombolja ki magát.) Kiszámíthatatlan romboló hatása van ezeknek. Soroltassunk fel hallgatóinkkal néhány népies elvet és mutassuk ki a tévedésekről, hogy a gonoszok tanácsa. A bűnösök útján meg nem áll. Ki nem jut erre az útra? De az igaz ember, ha véletlenül ide jut is, nem áll meg ott, hanem bűnbánóan visszafordul. Nem halad együtt a bűnösökkel és hitetlenekkel ; mint az eltévedt vándor, megkeresi az igaz