Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-01-20 / 3. szám
1924. BELMISSZIÓ. 7. oldal. künkön járványszerüen jelentkező műkedvelő-láz honorálása által megóvhatom őket valami rosszabbtól, hajlandó voltam rendezni a kedvükért ilyen előadást is. De tudatában vagyok annak, hogy ez nem belmissziói munka, sőt azok a vallásos estélyek sem, amelyeket ilyen gondolkozásű ifjúság közreműködésével lehet tartani. Fáj, hogy oly keveset tehetek az üdvösségükért, de ezt a csekélyei is többnek tartom a kényelmes semmittevésnél. Ha havonkint egy-két szép vallásos költeményt és éneket megtanulnak, annak az érintése mégis csak alkalom a Szentiéleknek arra, hogy — „fújjon, ahová akar“. Kérdezem, miért kell azonban így küzdeni ttjainkkal, akik saját üdvösségük munkálását nem örömnek és ajándéknak, de tehernek tekintik, amelyért, ha immel-ámmal rávehetők valamire — rekompenzációt igényelnek? Mert a biblia ismeretének abszolút híjával nőttek.fel és konfirmáltattak, akik még egy megnevezett bibliai helyet sem tudnak megkeresni, niégkevésbbé lévén tájékozottak annak a szent könyvnek drága tartalma felől. Mennyivel mások volnának ifjaink és egyháztagjaink, meg presbitereink, ha ,kora gyermekéveik óta állandóan bibliai nevelésben lett volna részük! A vasárnapi iskola — bibliai iskola. És hogy ez nem csak jámbor óhajtás, arra, hála Istennek, mások sokszoros tapasztalatai mellett saját tapasztalatom is szolgáltat bizonyítékokat. Volt tanítványaim közül nem egy, Budapesten is, Pápán is és talán ott is, ahol figyelemmel nem kisérhetem őket, áldott és hasznos gyülekezetépítő munkát folytatnak. Az evangéliumi mozgalmak vezéremberei is nagyrészt mint vasárnapi iskolai tanulók vagy tanítók nyerték életük döntő indíttatásait. * Talán lassúnak és hosszadalmasnak tetszik az út egyházi életünk megelevenítésére, ha azt a még ezután kezdendő vasárnapi iskola jövendő hatásától és e munka természetesen bővülő kiterjesztésétől várjuk. Ne tápláljunk illúziókat: varázsszóra nem fognak egyházaink megelevenedni! Céltudatos, előretekintő, szorgalmas, teherhordozó, zajtalan, rendszeres és állandó munkát vár a mi Fejünk az ő tagjaitól. Tiz év nem nagy idő (óh, a háború már is decenniumát jubilálja), de azért tiz év alatt egy hűségesen gondozott vasárnapi iskola már érezhető befolyással van a gyülekezet lelki képére. Harminc év alatt pedig képes az egész gyülekezetét teljes összetételében kicserélni. Ha azt gondolja az olvasó, hogy nagyon is alacsony mértéket alkalmazok, midőn a törvényesen és mindenütt azonnal megkövetelhető belmissziói munka minimumát csupán a vasárnapi iskolában jelölöm meg, fájdalommal mutatok rá, hogy gyülekezeteink nagy számában még ez a minimum sincs teljesítve. Óhajtom, hogy ezirányu megállapításaim minél előbb túlhaladottak legyenek és jöjjön új helyzet, a munkakedv gazdagabb minimumával. B. Major János. Mit tehetünk a háziistenitiszteletek érdekében. Az első gondolat, ami felvetődött azokban, akik e tárgyra vonatkozó kétszeri cikkünket olvasták, az, hogy nehéz, nagyon nehéz ez a munka. Kétségtelen, azonban sohase kell lemondani arról, hogy ezt a célt szolgáljuk. Legyen tehát bennünk lelkesedés, különben elveszítjük a harcot. Sohase adjuk fel a reményt, hogy valamikor meg fog mutatkozni fáradozásunk eredménye. Micsoda eszközök állanak rendelkezésünkre a cél munkálásában ? Először is maga az igehirdetés. Legyen célja igehirdetésünknek. Törekedjünk az üdvösség után való személyes sóvárgást felébreszteni. Éreztessük az imádság értékét minél több alkalommal, mert csak ott remélhetünk házi áhítatot, ahol hisznek az imádság értékében. Időnkint, mondjuk esztendőnkint egyszer tartsunk prédikációt az imádságról is, a házi áhítatról is. Éreztessük a hívekkel, hogy az lényeges alkotó része a református hivő életének. Gondoljunk arra, hogy az is eredmény lesz, ha az utánunk jövő nemzedék tanulja meg a házi áhítat szokását. Fektessünk erre súlyt a konfirmációi oktatásnál. Kívánjuk meg a konfirmáltaktól a házi áhítat gyakorlását. Forgács Gyula ágendájának egyik igen nagy értéke, hogy e tekintetben is útmutatással szolgál. De még előbb, a vasárnapi iskolában is elkezdhetjük ezt a munkát. Tartsunk összejöveteleket az anyákkal és győzzük meg őket annak fontosságáról, hogy a házi áhítatra neveljék gyermekeiket. Buzdítsuk őket arra, hogy beszéljenek gyermekeiknek bibliai történeteket, olvassák velük együtt az Írást és imádkozzanak velük. Ne rettenjünk vissza attól se, hogy az anyák előtt is, a konfirmandusok előtt is mutassunk be házi áhítatot úgy, ahogy otthon szoktuk mi. A konfirmációval ne dobjuk el magunktól az ifjúságot. Tartsuk figyelemmel, látogassuk őket, serkentsük a házi áhítat megtartására s néha-néha magunk is tartsunk egy-egy családnál. Felhasználhatók a többi papi funkciók is e célra. Az esketési beszéd mindig utaljon az ima és a házi áhítat értékére, áldásaira. „Az Úrnak átka van a gonosznak házán, de az igazak lakhelyét megáldja“ (Péld. 3 :33.). Igazi református szokás volna, ha az ifjú párnak a gyülekezet bibliát ajándékozna, amelynek átnyujtásakor annak használatára lehetne őket lelkesíteni. A keresztelési beszédek is utaljanak arra, hogy a keresztség kötelezés a családra, hogy keresztyén légkörben és szokások közt nevelje a gyermeket. Még a temetési beszédek is felhasználhatók: még mindig temetünk néha bibliás embereket, vagy hitetlenségben összeroppantakat. Mutassunk rá arra, hogy az égi haza legszebb képe a házi áhitat. Vallásos estéken is gyakran szólhatunk erről. Az öreg Szikszay vonatkozó fejezetétf elolvashatjuk, megmagyarázhatjuk. Azután a személyes lelkigondozás ezer alkalmai között, betegágynál, halottas ágy körül, bölcsőnél stb. vegyük elő az írást és tartsunk a jelen-
