Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-10-12 / 41-42. szám
Harmincötödik évfolyam. 41—42. szám. Pápa, 1924 október 12. A DUNÁNTÚLI református egyházkerület hivatalos közlönye ........................-........................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. .........—...................-.......... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. o TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK. o Esperesi programm. Részlet Halka Sándor b-somogyi esp. székfoglaló beszédéből. Ha egész rövidre akarnám fogni székfoglaló beszédemet: mondhatnám, hogy hiszen Egyházi törvénykönyvünk teljes részletességgel körvonalazza az esperes teendőit, a kötelesség, jog és hatáskör tekintetében ; tehát én ezeket fogom betölteni, ezek szerint fogok eljárni, mert ez lesz az én kötelességem . . . Mondhatnám azt is, hogy hiszen az előbb ajkamról elhangzott eskü, melyet nemcsak emberek, de a sziveket és veséket vizsgáló Istennek szine előtt is tettem le, szintén magában foglalja röviden azon normákat, főbb irányelveket, melyeket eljárásom zsinórmértékéül kell majd tekintenem. S az eskü szentsége, mint kategorikus imperativus parancsol reám, hogy nékem másként cselekednem nem is lehet! . . . A tárgyi nézőpontok tehát mindezekben adva vannak számomra. De én úgy érzem, hogy e mostani alkalom jogot és szabadságot ád nekem arra is, hogy ezen objektív kereteken belül kifejezést adhassak bizonyos egyéni, szubjektív szempontoknak is, természetesen csak azon szigorú határokon belül, melyeket túllépni nem szabad, mert ott már a szentesített törvény tilalomfája áll örök „vétó“ gyanánt! . . . Hangsúlyozni kívánom tehát elsősorban azt a, magamban komolyan elvégzett, következetesen keresztülvinni szándékolt elhatározást, hogy szentesített törvényeinket minden egyes pontjában mind magam megtartani, mind másokkal megtartatni igyekezem ... Mert jól tudjuk mindnyájan, Nagytiszt, és Méltóságos Egyházmegyei Közgyűlés, hogy mit jelent a törvény megtartása s mit annak negligálása ?! Ha volt valaha időszak, úgy a mostani az, melyben mind az állami, mind az egyházi élet terén valósággal a „lét és nemiét“ kérdése forog kockán, a tekintetben, vájjon tudunk-e érvényt szerezni a köteles törvénytiszteletnek és engedelmességnek, avagy nem ?! . . . Nem akarok most sem állami, sem egyházi életünk közelmúlt korszakából erre vonatkozólag eklatáns példákra hivatkozni; mindnyájunk előtt ismeretesek azok és sokkal szomorúbb, mondhatnám, tragikusabb napjai voltak azok a mi egyéni, családi, társadalmi, egyházi s állami életünknek, semhogy azoknak emlékezetünkben felújítása gyönyörűséggel tölthetne el bennünket! .. . De, ha „tetemrehivás“-t akarnánk tartani: ide idézhetnök szellem-árnyát annak az ezer sebtől vérző, megcsonkított testű édes anyának, Hungáriának, melynek tetemén most éhes sakálok és hiénák marakodnak. ide idézhetnök halvány, beteg arcát s vérző sebekkel borított testét annak a másik édes anyának, a mi református Sionunknak, A kéz, melynek orgyilka a sebet ütötte rajtuk; a kéz, melynek érintése nyomán a hegedni kezdő sebek megújra felfakadoznának: a törvényi ismerni nem akaró, annak szentségét vakmerőén tagadó állami s egyházi nihilizmus keze, mely a tagadás örök szellemeképpen sem isteni, sem emberi törvényt ismerni nem akar . . . Ennek a „nihil“ jelszónak el kell tűnnie, ki kell pusztulnia e földről, hogy irmagja, hírmondója se maradjon többé s helyre kell állania a teljes és tökéletes jogrendnek és törvénytiszteletnek minden téren, hogy állami s egyházi életünk halottaiból feltámadhasson. S ugyanakkor, amikor én erre a feladatra még az életemet feltenni se sajnálom: kimondom, ki merem nyilatkoztatni, hogy ismerek egy olyan törvényt, mely minden emberi kézzel Írott törvénynek felette áll, mert ezt isten örök bölcsessége szerzetté és soha nem tévedő kezei írták fel, nem papirra, pergamenbe, hanem az emberi szivek táblájára. Ez az isteni törvény : a szeretet. Az a szeretet, melynek himnuszát oly fenségesen irta meg Pál, a korinthusiakhoz Írott levelében . . . Ennek leikétől óhajtom magam vezéreltetni minden ténykedésemben, jól tudván Megváltónk tanításából, hogy „a törvény betöltése: a szeretet“. E legmagasztosabb érzelem s egyszersmind törvény kritériumait pedig hol látnám legtökéletesebben kifejezve, mint annak a názáreti Jézusnak életében, aki maga volt a szeretet megtestesülése, de aki, ha kellett: kiűzni is kész volt a templomból azokat, akik az imádság házát latrok barlangjává tették . . . A szeretet mellé, állandó kisérőtársul az igazságot kívánom elhívni; azt, a minden előítéleten s mellékes szempontokon felülemelkedni tudó érzés és gondolkodásmódot, mely se jóbarátot, se ellenséget nem ismer, sem rokon-, sem ellenszenvet nem érez akkor, amikor a színtiszta, hamisítatlan igazságról van szó. E két megbízható utitárssal, e két hűséges kalauzzal bátran, bizalommal lépek az előttem megnyílt új ösvényre, talán nem tévednek meg lábaim azon.
