Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-08-24 / 32-34. szám
1924. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 95. oldal. ják: megvonjuk tőletek a vitás tételekből eredő államsegély különbözeiét és fizessétek; hanem ezt mondják : megvonjuk az összes államsegélyt és kötelezünk, hogy fizessétek. És ők ezt „discretionalis jognak“ nevezik. Az igy megfélemlített egyház képviselete aláírja az új jav. jkv. tételeit, megteszi, ha ugyan megteszi felszólamlását, esetleg föllebbezését, ami legtöbbször semmit sem ér, az új jav. jkv. alá van irva, hivatkoznak reá most és a jövőben bármikor. Holott 1893 óta az egynázhatóságilag átváltoztatott, állam által jóváhagyott, törzskönyvezett díjievél, melyre a tanítók választva voltak és melyhez fizetéskiegészítést húztak: egészen más. Csak néhány illusztrációt arra nézve: mennyi felületes eljárásból eredő zaklatásnak vagyunk kitéve a jav. jkv. fölvételek során. Egyik közig, bizottság visszaadja a főszolgabiróság által fölvett jav. jkvet. 1893-bav ennyi és ennyi volt a temetési stóla átlagos értéke, most miért kevesebb ? Nem fogadható el kevesebb. Erre hivatkozni kell az addig is mellékelve volt helyhatósági bizonyítványra, mely szerint az itt számító 1909—13. ötévi átlagos száma a halottaknak ennyi és ennyi volt, ha mind után befolyt a stóla, ez a most számított összeget teszi ki, halottból pedig nem lehet az 1893. jav. jkv. szerinti többietet rendelni. A díjíevéibeli „4 öl fa“ után minden áron oda akarják íratni, hogy 16 köbméter, holott az 4 régi öl, az pedig sohasem volt 16 köbméter. A filokszeravész folytán megszűntek a régi inusikollekták. 1893-ban már azok megváltása szerepelt. Ez vétetett a jav. jkvbe, majd a díjievelekbe is. Most előveszik az 1893-iki jav. jkvet. Ha van mellette okmány, mely mutatja, mennyi lehetett ‘a mustkollekta mértékösszege: kiírják, ennyi bort fizessen az egyház. Azóta lehet fele is a szolgáltatók száma, kiknek meglehet boruk se terem. Különben sem az 1893-iki mennyiséget kellene venni, hanem a szolgáltatók mai száma után a régi mérték szerint esedékes mennyiséget. A tanító, sőt már több elődje is az egyházhatóságilag törvényesen átváltoztatott és mustpénzt tartalmazó díjlevélre lett megválasztva, megerősítve, ehez kapta államsegélyét is. Mustkollektáról lévén szó, azt a tanító maga tartozott kollektálni, beszedni. Közben az 1907:XXVI1. 7. §. elrendelte, hogy a tanító a természetbeli javadalmát sem szedheti maga. Tehát ezen törvény rendelkezés miatt a mustjárandóság visszaállítását követelő rendelkezésnek nincs módjában a mustjárandóságot azon teljes, eredeti mivoltában állítani vissza, mely szerint azt a taníió volt köteles szedni, azon változtatott alakban akarja csak visszaállítani, hogy azt a fentartó szedje, vagy adja, ezzel pedig a fentartónak szerzett jogát sérti meg. Már ezért sem lenne szabad bántani azt a jelenlegi érvényes díjlevelet, melyben a rég megszűnt mustkollekta váltságösszege szerepel. Ahol pedig az 1893. jav. jkv. mellett nincs semmi okmány, mely megnevezné a mustkollekta akkori átlagos mennyiségét, mert már a mellékelt díjlevélben is mustpénz, borpénz szerepel, ott kikalkulálják, mennyi bornak felelhetett meg az az összeg és elrendelik annak kiszolgáltatását. Ne feledjük ismételten, hogy itt a meg nem engedhető legrosszabb esetben is csak arról lehet szó, mennyi annak az összege, amit a régi szolgáltatók tartoznak fizetni, mert itt a javadalmi tétel összege a szolgáltatók számától függ. Nézzünk szemébe már egyszer ezeknek a kérdéseknek. Magyarországi Református Egyházaink királyi szentesítéssel ellátott alkotmányos Egyházi Törvényei I. t.-c. 15. §. e) és 67. §. o) pontja értelmében a díjlevelek megállapítása, változtatása, az egyházközségi, egyházmegyei és egyházkerületi autonóm egyházi hatóságok együttes joga. Ez a jog a tanítói dióleveleket illetőleg az 1893: XXVI. 10. §. ama korlátozásával áll fenn, mely szerint „a tanítói fizetések eddig megállapított és az iskolafenntartók által saját anyagi forrásaikból kiszolgáltatott mennyisége továbbra is csonkitatlanul kiszolgáltatandó, illetőleg államsegély igénybevétele céljából le nem szállítható“. Már most nyilvánvaló, hogy nem díjlevél leszállítás volt az, amikor egyházaink az állami és egyházi törvények intencióinak, a kor követelményeinek, a javadalmasok közóhajának megfelelően, egyházhatósági jóváhagyással a díjlevelek egyes vagy összes tételeit az akkori becsületes pénzértékre törvényesen átváltoztatták, az állami hatóságok jóváhagyásával így élvezve az államsegélyt, a tanítók is erre a díjlevélre választatván és erősíttetvén meg. Díjlevél leszállítást az E. T. sem tűr, az egyházi hatóságok, sőt a javadalmasok sem engedtek volna meg, az államhatóságok sem egészítették volna ki a leszállított fizetést, nem hagyták volna jóvá a tanítóválasztást. Vájjon ha azóta a természetbeliek értéke nem emelkedett, hanem leszállód volna tízezred részére, mondhatná-e az iskolafenntartó: én most már nem állom azt a készpénzre változtatást, mert könnyebb megadnom a rozsot, mint a pénzt? Úgyebár ebbe semmiféle hatóság és javadalmas nem egyezne bele, hanem oktatást kapna és méltán a fenntartó a kétoldalú szerződés jogi természete felől. Hasonló az eset, mikor rendeletszerüleg köteleztetnek egyházaink a meghatározott, vagy emelt tanítói fizetéshez a díjlevélen felüli összegek kiszolgáltatására. Méltóztassék jól megfigyelni: egy egyház, állami és egyházi országos törvények értelmében iskolát alapított meghatározott tanítói díjlevéllel, oly föltétel mellett, hogy ennél többet adni nem tartozik, mert a többlet az állami törvények értelmében is az állam gondja s most ez az egyház arra ébred, fizessen többet, mint a díjlevél mond, mert az állam kénytelen volt nagyobb fizetést rendelni, de ő nem fizethet. Mindennemű fizeíéskövetelés körüli vitás ügyben a tanító egyszerű panaszára a közigazgatási tisztviselő elrendeli a jelentett összegnek a gondnok elleni végrehajtás terhe mellett 15 napon belül lefizetését, van rá példa, hogy a fenntartó minden megkérdezése nélkül. Ez ellen ugyan a fenntartó az 1907: XXVII. t.-c.-hez
