Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-01-13 / 2. szám
Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1924. évi 2. számához. (II. évf., 2. sz.) BELMIS8ZIÓ Rovatvezető: Dr. Vasa Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő. Az evangelizálás eszközei. 2. Speciális munkák. Bár az életünk példájával és szeretetünkkel való személyes evangelizálás mindenek felett a legfontosabb, úgy tekinthetjük-e ezt a jelenlegi viszonyok között, mint amelyik teljesen elegendő? Nem kell-e ehhez még olyan munkáknak járulniok, amelyeknek speciális céljuk népünk evangelizálása ? A kérdés felvetése már feleletet jelent. Nyilvánvaló, hogy ha hiszünk az evangélium üdvözítő hatalmában, ha mindent meg akarunk tenni, ami tőlünk függ, avégből, hogy népünket az evangéliumhoz vezessük, az evangelizálás speciális munkái elengedhetetlenek. Ha egyházaink azok volnának, aminek lenniök kellene, akkor maguk az egyházak rendelkeznének különféle helyiségeikben az evangelizálás speciális munkáival. Amerikában és Angliában már megértették az egyházak ezt a kötelességet. A templom mellett, amely a kultusz helye és amelyben csak a gyülekezet tagjai jönnek össze, ezek az egyházak maguk létesítettek termeket és különböző munkákat (mint ahogy Angliában mondják : missziókat), amelyekben az egyház tagjai érintkezésbe lépnek a néppel és megosztják vele azt, amit ők a Megváltótól kaptak. Nálunk kultuszközösségünk anyagi forrásainak elégtelensége s talán egyháztagjaink felfogásmódja miatt ezek a munkák még nem forrottak össze egészen az egyházzal. Talán népünk gondolkozásmódja miatt jobb is így. Talán szükség volt arra, hogy keresztyének szabad csoportjai vegyék fel a kezdeményezést ezekben a munkákban. De nem nyilvánvaló-e, hogy mindazoknak, akik szeretik az evangéliumot és népünket, támogatniok kell ezeket a munkákat és a segítségükre sietni ? Mindazoknak, akik megértették a jelen idők súlyos voltát, mindazoknak, akik megértették: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!“ érdeklődésükben nem a legelső helyre kell-e helyezni ezeket a munkákat? Quievreux után. A bibliakör vezetője. A bibliakört a vezető személye hordozza. Amilyen a vezető, olyan a kör. Nálunk, ahol az egyetemes papság protestáns elve a gyakorlatban alig jelent valamit, természetes, hogy a vezető nem lehet más, mint a lelkész, akire az Isten rábízta a hívek hitéletének irányítását. Ez idő szerint ő az egyetlen a gyülekezetben, aki képes erre a munkára, aki a maga személyével a gyülekezetben és a körben összeköti a múltat a jövővel, céltudatosan tud vezetni, irányítani, lelkesíteni és mérsékelni. Ő vezetheti a kört bölcsen és okosan s az ő személye a legalkalmasabb a propagandára, az egybetartozás érzésének ápolására és a munka sikerének biztosítására, arra, hogy a kör kovász legyen a gyülekezetben. Természetes azonban, hogy az egyházzal és a lelkésszel szemben ellenszenvvel viseltető, különösen városi és munkás lakosság között több sikerrel működhetik nem papi ember, akinél már az a tény is, hogy nem pap és mégis törődik embertársaival, nem pap és mégis foglalkozik az Írással, hódítóbb erőt jelent minden papi szónoklatnál és rábeszélésnél. Az ilyen embernek hite és élete nem hagyja nyugton ez emberek lelkiismeretét, hogy ők is emelkedjenek fel ugyanabba a magasságba. Akkor az ilyen vezető jobban is meg tudja érteni a tagok kételyeit, nehézségeit, jobban ismeri azok szükségleteit is és könnyebben eltalálja a szivüket megérintő hangot. A bibliakör vezetése nem könnyű dolog. Teljes őszinteséggel rá kell mutatnom arra, amit minden bibliakört vezető lelkipásztor megerősít, hogy ez a vezetés a lelkipásztor személyes hitéletének az erőpróbája. A tapasztalat ezt így formulázta meg: a bibliakör sikere minden esetben a vezetőn fordul meg. Különösen hangzik, de úgy látszik, az isteni gondviselés azt végezte el, hogy az Ö országa életeken keresztül áradjon bele ebbe a világba. Ez a terhe és felelőssége a lelkipásztornak, de ez királyi méltósága is. Egyébként ez minden lelkipásztori munkára, minden fajta igehirdetésre érvényes. A szószéken még nem ötlik annyira szembe. Ott messze vagyunk híveinktől s mivel néha a Szentirástól is, beszélhetünk nagy általánosságban, úgy, hogy híveink nem érzik meg, hogy praktikumról, életfolytatásról van szó. Ha megszokták ezt, akkor természetesnek is tartják és hallgatják a beszédet magáért a beszédért. Az ilyen beszédnek nincs is több igénye, mint hogy meghallgassák az emberek. A bibliakörben azonban szemtőlszemben állunk híveinkkel, mint ember az emberrel, ott nem sugároz fejünkre glóriát sem a szónoklat szépsége, sem a palást hivatalos ünnepélyessége. A biblia ki van tárva híveink kezében épúgy, mint a mi kezünkben és az életre nézünk, amelyben cselekvéssé, életté kell válnia az igének. Itt egy nagy kisértés vesz erőt az embereken, akik megérzik, hogy az írást az életre kell alkalmazni. Az a kisértés, hogy rátekintenek a mi életünkre, belenéznek szivünkbe, hogy megkeressék abban az általunk propagált élet tükörképét. S ha ez a tükör nem tükrözteti a tanítást, akkor bizalmatlanság vesz erőt a lelkeken s eiőbbutóbb otthagynak minket. Ha egyszer azt érzik az emberek, hogy ez is csak beszéd, akkor nem kérnek többet belőle, elég nekik a prédikáció is. Tehát a vezető nyilvános és magán élete alkalmas legyen a bibliai igazságok illusztrálására. Nem azt jelenti ez, hogy elértük légyen a célt, hanem azt, amit Pál apostolnál: „Nem mondom, hogy elértem, de célegyenes igyekszem.“ Hogyan szóljunk bünbánatról, ha magunk nem tapasztaltuk meg, hogy mi az? Hogyan serkentsünk megtérésre, ha életünkön nem ütközik ki a megtérés alázatos, szelíd ragyogása? Hogyan rajzoljuk Isten kegyelmét, ha szivünk nem újjongott már sokszor ennek a kegyelemnek az áldásai fölött? Hogyan buzdítsunk bibliaolvasásra és imádkozásra, ha magunk nem mélyedünk el napon
