Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-08-03 / 30-31. szám
1924. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 89. oldal. látszott is egy időre, a veszteség az ő munkakedvét, tetterejét nem bénította meg, hanem „megerősödött* az erőtlenségből, erőssé lett a viadalban“ és a munkatérről sem elismerés, sem félreértés, se kitüntetés, se mellőzés, se felmagasztaló dicséret, se túlszigorú bi-. rálát félre nem állíthatta soha. Ember volt ő is; a közügyek terén kifejtett lankadatlan munkássága közben egyben-másban tévedhetett, mint bárki más, — mert kicsoda tökéletes az egy istenen kívül? Hanem azért most, midőn már az örök biró széke előtt kell állania, hogy számot adjon sáfárkodásáról, nem reszketve szólhat így a zsoltáriróval: „ítélj meg engemet óh Isten!“, mert a lélek, ki tetteiben vezette, mindig tiszta volt, mint a hulló harmat és értékes a cél, mint a drágakő 1 Minden ember előtt igaznak lenni, vagy csak látszani is lehetetlen, erre törekedni oktalanság. A tetteinkben megnyilvánuló erőnek és igazságnak, vagy tisztaságnak a mértékét sohasem ember, hanem a keblünkben élő lelkiismeret határozza meg itt a földön, a mennyben pedig az, aki tökéletesen lát és Ítél. Maga mondotta s a szivek vizsgálója tudja, hogy lelke nem vádolta őt; azt pedig mi is tudjuk, hogy magas állása neki csak földi szegénységgel gyümölcsözött, hanem az Úrtól rábízott intézetek és intézmények élnek s a mostani rettenetes megpróbáltatásban sem sorvadtak el. És nem szégyelte a Krisztus evangéiiomát, mert tudta, hogy Istennek hatalma ez. A Krisztus volt neki minden mindenekben s hite, mint meggyujtott fáklya égett, világított és melegített szüntelen, mint hegyen épített város, megláttatott köröskörül. Ezért lettek fehér gyolcs az ő jóságos cselekedetei s a Jézus bizonyságtétele bizonyára nála van. Uradhoz tért erős vitéz, első az egyenlők között, ki dicsekedésűl tartottad a te Uradtól nyert elhiválásodat, — de dicsekedésünk voltál és vagy minekünk is, mindnyájunknak! Eljöttünk ide bezárt koporsód és nyitott sirod köré, hogy lerójjuk irántad a tiszteletnek, szeretetnek és megbecsülésnek tartozott adóját; hogy hirdessük az Urnák dolgait, melyeket cselekedett Te általad; hogy emlékedből, példádból erőt merítsünk a küzdelemre a Krisztusért a Krisztus nevében; hogy az Ige megvigasztaljon minket és mi is vigasztaljuk azokat, akiknek megfájdult a szivük. — A kegyelet adóját lérónunk nem nehéz, — mert önként jön az szivünkből; az Urnák dolgait is hirdethetjük, mert látták azokat a mi szemeink; példád is könnyen lelkesíthet, mert az Urnák igája gyönyörűséges: óh! de vigasztalást találni és nyújtani, az már nehezebb Nehéz tenektek, kik a vérszerinti rokont siratjátok a nagy halottban, de minden teher könnyebbé lesz, ha van, ki megosztja azt. És a ti fájdalmatokból sokan részt követelnek: azok az egyházak, melyeknek angyala volt, az a mezőföldi egyházmegye, mely dicsekedéssel nevezhette öt a magáénak is, — a dunántúli egyházkerület, mely elborult szívvel nézi fejének leesett és összetört koronáját, azok az iskolák, melyeket nálánál soha senki jobban nem szeretett, az egész magyar református egyház, melynek egyik legszámottevőbb vezéralakja, s a magyar közélet, melynek Iánglelkü és nagyszivü munkása volt; részt követelünk mi szolgatársai mindannyian, kik kiválóságainak elismeréséből készítünk emlékének márványoszlopot. És te elesett vezér, kedves püspökünk! Nem múlt el tőled e keserű pohár, kiürítetted azt a fenekéig egészen. Lelked elégett az Isten országának terjesztésében, s ebből az országból még az a sír sem a tied, melybe most hamvaidat elhelyezzük. Óh, mennyi édes álmot szőttél arról, hogy diadallal mégy vissza egyszer a te kedves városodba ott a Duna szegletében s itt a koporsóban minden reménységed szivárványa setétséggé változott. De látom, látom én azt is, ami eljövendő. A te mártír-szived is egy szeme lesz annak a vetőmagnak, melyből egy szebb jövő gazdag vetése kisarjad. És koporsódat kiviszi innen a kegyelet, oda viszik egy másik koporsó, egy másik szív mellé abba a szent földbe, mely magyar volt és magyar lesz, bár egy időre elvétetett tőlünk. És elmegyünk mi is utánad és koszorút fonunk mezei virágból, hazánk földén termett illatos virágból és odatesszük azt sirhalmod ormára és meg is öntözzük nem a fájdalomnak, hanem az örömnek lepergő könnyével. És te meg fogod érezni azt az illatot, az a könnycsepp minden örömével alászivárog a te szivedbe, „mert az Úré, a mi Istenünké a hatalom s mert igazak és igazságosak az ő Ítéletei“. Ámen. Újból gyászének következett s a kerületi tanintézetek részéről Czeglédy Sándor főiskolai gondnok búcsúztatta el a nagy halottat: Abban az ünnepélyes órában, amikor a dunántúli ref. egyházkerület mélyen megrendült, de azért mégis a jó Istenben bizó szivve! kiséri a sir nyugalmára szeretett agg vezérét, mikor ennek a távolból s közelből összeseregleft gyászoló gyülekezetnek könynyes tekintete előtt Németh István alakja az Antal Gáborok és Tisza Istvánok alakjához átdicsőülni látszik, mindössze nehány szó az, amit e helyen elmondani kívánok. Bár azokban a percekben, amikor egy-egy nagy ember sírja partján meglebbennek előttünk az örökkévalóság kárpitjai s lelkünk ráeszmél a mondhatatlanra, tán jobb a néma gyász és ünnepélyesebb volna egy kissé magunkba vonulni s hangtalanul áliani e helyen — elgondolkodni a halálon, amely a mi halálunk is s a megdicsőülésen, amely a Jézus Krisztus érdemeiért a mi megdicsőülésünk is, úgy érzem, hogy az a kibeszéihetetlen hála, amelyet a boldogulttal szemben mindnyájan érzünk, tanúskodni kényszerít. Mint a dunántúli református egyházkerület főiskolájának és nőnevelőintézetének egyházi gondnoka, tanúságot teszek előttetek, gyászoló keresztyének, arról az ifjú korban fogant és sírig tartó szerétéiről, amelyet egyházkerületünk immár megnyugodott főpásztora e drága intézményeink iránt mindenkor érzett. Ha van idegen e gyászoló tömegben, az az idegen nem igen tud fogalmat alkotni arról, hogy az intézetek, amelyeknek képét végbucsuzásul oda kellett volna tenni az agg pátriárka hidegüíő szivére, a mi számunkra mit jelentenek. A magyar kultúrának s evangéliumi drága vallásunknak e sziklavárai kimondhatatlanúl értékes kincseink nekünk. Minden kövük négy évszázados küzdelem emléke, minden téglájuk történelmi: a mi történelmünk, magyar történelem; életünknek, gondolatvilágunknak egy drága része. Növekedésük a Dunántúlon 200.000 jó magyar ember szivének öröm, s minden veszély, amely őket fenyegeti 200.000 jó magyar embernek komoly aggodalom. Ezekben az intézetekben, mint tükrökben szemléljük önmagunkat. Hanyatlásuk a mi hanyatlásunk biztos jele s erős bizonyítéka s virágzásuk a mi virágzásunk. Ha híven akarnám megrajzolni azt a viszonyt, amelyben Németh István a dunántúli ref. egyházkerület tanintézeteivel állott, könyvet kellene írnom. Le kellene rajzolnom a bátor tekintetű, nyilteszü dunán
