Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-07-06 / 26-27. szám
Harmincötödik évfolyam. 26—27. szám. Pápa, 1924 julius 6. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ..................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ..................................................... —-..................................— FŐSZERKESZTŐ: NÉMETH ISTVÁN PÜSPÖK, BALATONKENESE. ........................................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- A FÓMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. □ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK JNTÉZENDŐK. o Családos lelkészek szegénysége. Tanuló gyermekeik ingyenes, vagy kedvezményes oktatása tárgyában. Az aktuális problémák között ez is elintézést vár. Hiszen ez is probléma. Még pedig súlyos probléma. Olyan, mint a nehéz képrejtvény a gyermeknek. Ha munkaasztalunk mellé ülünk, vércsevíjjogással csapkolódik körülöttünk és karmait a szivünkbe nyomva, kiveri kezünkből a tollat, lelkűnkből elűzi a gondolatok fehér galambjait. Ha kertünkbe megyünk ásóval, fűrésszel, ollóval valami testedző dolgot végezni ; odazörren csontváz alakjában s az éles eszközök ijedtünkben véresre sebeznek. Ha hálószobánkba vonulunk éjjeli nyugalomra térni, nincsen nyugalom. Egy sötét fal mered szemünk elé s annak rejíekajtajánál is ott áll a paizsos férfi. Tudom, jól tudom, hogy a „bánat embere“ szelíd-szent kezével türelemre int s pogányoknak bélyegezne bennünket, ha sorsunk ellen zúgolódnánk: Mit együnk? mit igyunk? mivel ruházkodjunk? Tudom, jól tudom, hogy ezt parancsolta: Ne szeressetek pénzes erszényt, két felső ruhát és zsályái magatoknak l Tudja a mennyei Atya a ti szükölködésteket! De hát én jó Istenem, nem is magunkért aggódunk, hanem a megpróbáltatás valami másért oiy nehéz. Másokért mostoha életünk fehérlelkü angyalaiért mossuk homlokunk verejtékével és szivünk vércseppjeivel a puszta homokját. A gyermekeink azok. Mi lesz a gyermekeinkkel? Hogyan növesszük tovább szárnyaikat, ha a családi fészekből ki kell repüiniök? A falusi lelkipásztornak a pályája mindig a leggöröngyösebb volt. A homlokára az élet tüskéből készített borostyánkoszorút. Ma azonban valóságos kínzó kamara számára a világ. Az életfenntartás gondja kerékbetöri a sovány kenyérrel jutalmazott, de gyermekekkel megáldott református pap szivét. Mi lesz velünk? Egymás után jajduinak fel a kisjövödelmü családos lelkészek. Az állam elvette fizetésünk a/s~ad részét. A díjlapi harc hivatalosan lecsonkitotta a kongruanélküli javadalmat cca 25%-ban, a valóságos beszolgáltatás (fahiány, szegénység miatt tehertör lések) tovább letör belőle 10—20%-ot. És mégis még mindig ég a föld a lábunk alatt. A díjlapi fizetés még úgy is füstölög, mint a tűzhányó hegy. Terheink viszont — a gyermekneveltetés kikapcsolásával — megnőttek. Fizetnünk kell állami adóinkat a papiron levő javadalom után aranyparitásban. Gondoskodnunk kell lelkészi özvegyeinkről, fenn kell tartanunk a Kalvineumot, az Egyesületeinket, lapjainkat buzaaíapon. Honnan ? Miből ? Hát nem bábeli zűrzavar ez kivezető nélkül ? Nem valami vizözön ez bárka nélkül ? Mikor lesz ennek a szörnyűséges böjtnek vége ? Lesz-e erőnk a Sátánnal a kautikus nyomor fojtogatásai között megküzdeni? — Egyházközségeink lelki dolgai — jelentős kérdések — rendezésre várnak a nyílt pályán. Oda is lelkipásztorok — munkabíró mozdonyok kellenek. Nem jobb volna ezt a rendező-pályát minden terhével a helyén hagyni — és a gépésznek a gépjével szabadon tovább futni. Egy ielkésztársam — komoly, hivatásszerető barát — mondotta a napokban e tárgyról folytatott beszélgetés során kisértő aggodalmak között: „Te, eltipor az élet bennünket! Gyermekeink taníttatását már semmiképpen sem tudjuk biztosítani. Tegyük le becsületes papi voltunk palástját és kereskedjünk!“ Nem őszinte lélekkel mondta. De nekem eszembe jutott, hogy az „aranyborjú“ hány ingatag-jellemü ref. papnak a lelki struktúráját forgatja fel és befolyásolja veszedelmesen. Isten őrizzen, hogy legyenek ilyenek. Hiszen akkor anyaszentegyházunk a nyomor mocsarába jut és a hanyatlásnak soha nem látott ködében elveszti a lelki vezetés szerepét. Távozzatok áldozaífaló saskeselyük ! Ne vijjogjatok! Egyházkerületünk és egyházmegyénk két nemes és hírneves intézettel dicsekedhetik. A pápai főiskola ez és a csurgói főgimnázium. Mindkét helyen az ifjúságot védő internátussal. Hát ha a szemünk látását rontó porfelhőkben ennek a két intézetnek toronyablakában — tudjuk, hogy ott leng a krisztusi hit és erkölcs zászlója, s hisszük, hogy a fenntartó és kormányzó testületek tagjai, mintha Isten angyalai volnának, veszedelembe sodort lelkek megmentésére felöveztettek: Kétségbe kell-e esnünk, hogy éppen a parókiák fehérszárnyú galambjai, Isten szolgáinak tanuló fiókái nem nyernének védelmet és otthont a múlt hagyományait őrző intézeteinkben ? Keserű volt ezt a tárgyat felvetni. De el kell-e takarnunk szegénységünk rongyait ? Ha mi álszemé-
