Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-05-11 / 18-19. szám
Harmincötödik évfolyam. 18—19. szám. Pápa, 1924 május 11. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ...................................................... ............-.............................— FŐSZERKESZTŐ: NÉMETH ISTVÁN PÜSPÖK, BALATONKENESE. ................................................ FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZJÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- A FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. a TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. a Az egyke. Semmi kétség az iránt, hogy a föld színéről eltűnt népek túlnyomó részét az elnéptelenedés, az egyke törölte le, amit kultúrájuk helytelen irányban való fejlődése idézeti elő. Az ókor müveit népeinek utolsó évszázadait figyelemmel kisérve, kétségtelenül megállapítható, hogy azok kultúrájában a tudás-elem túltengett s a hií-elemeí fölöslegesnek találta. Ez az egyoldalú fejlődés vitte az egyeseket azon meggyőződésre, hogy az egyedüli életcél az életnek szebbé, jobbá tétele s így az egyes minden iparkodása abban merült ki, hogy vagyont gyűjtsön, mely neki tekintélyt, jobb módot biztosít, no meg abban, hogy utódjára minél több vagyont hagyhasson, ami csak úgy történhetik meg, ha nem kell a vagyont gyermekek nevelésére költeni, ha nem kell a vagyoni az utódok közi megosztani, A műit, jelen és a jövendő minden nemzete föltétlenül az egyke rendszeréhez jut, ha a kultúrának egy bizonyos fokát eléri s aztán kultúráját téves úton fejleszti tovább. Ez a bizonyos kulturfok az, amikor az ember azt gondolja, hogy a tudás egymagában elegendő a boldogulásra, tehát a hitre többé nincs szükség. Az első pillanatban azt lehetne gondolni, hogy az egyke-rendszer nem vezet a nemzetek kipusztulására, sőt egy sokak által nagyon is óhajtott ideális célhoz vezet, ahhoz a csak elgondolható, de soha meg nem valósítható célhoz, hogy az anyagi javak egyenletesen, vagy legalább is kinek-kinek vágyaihoz mért arányban osztódnak el, egy nemzet tagjai közt. Ámde azonnal befogjuk látni, hogy az egyke révén ez az ideális állapot még csak meg sem is közelíthető s az egyedüli eredmény, ami az egyke nyomában jár, csakugyan a nemzet kipusztulása. Amely nemzet az egyke útján akarja a vagyon lehetőleg kevés kézbe való elosztását elérni, az kénytelen meg nem engedett eszközökkel fokról-fokra apasztani a nemzedék számát. Ezek az eszközök nemcsak az emberi törvények mértékével mérve meg nem engedhetők, tehát bűnösök, 1 hanem a természet örök törvényeivel is szembe helyezkednek s így töltetlen romlásra vezetnek. Azok a mesterkedések ugyanis, amelyek az utódok létrejöttét természetellenes módon meggátolják, mindig nyomokat hagynak az emberi szervezetben. Ezek a nyomok először külsőleg észre sem vehetők, de ivadékról-ivadékra öröklődve egyre erősödnek és végre is meddő- , ségre vezetnek. Az egyke igazi veszedelme tehát abban rejlik, hogy évszázadok lefolyása alatt mind a két nem meddővé válik s akkor aztán, ha még úgy akarnék is, nincs ivadék, nincs utód s akkor nemcsak a családi sírboltban, hanem az emberiség nagy mauzóleumában is megfordítják a címert — fűit! Ez a nemzetek kipusztulásának a szomorú útja s ebből világos az is, hogy amely nemzet az egyke rendszerére tér át, az a kivetés útjára lépett, az önmaga ássa nemzete sirját. Ez az egykének a természete, a lényege s ezt nem kisebb bizonyíték erősíti meg, mint maga az ember, maga a történelem. Balgaság volna tehát akár ezt, akár azt a vallást bűnbakként odaállítani, mint okozót, mert itt egyedül a téves irányba terelt, vagy terelődött kultúra az ok s ha az egykének gátat akarunk vetni, akkor kultúránkat kell a helyes útra visszavezetni, új nemzedéket kell nevelni, vissza kell terelni az embereket ismét a hit karjaiba s addig is míg ez az új nemzedék felnő, szigorú törvényekkel kell a baj tovább terjedését meggátolni és sújtani kell méltó büntetésekkel bűnös cselekedetükért azokat, kik saját önző céljaikért készek nemzetük jövőjének sirját is megásni. Tárgyamtól messze vinne, ha ez alkalommal ki akarnék térni arra a nemzetmentő, magasztos feladatra, mely e téren elsősorban a lelkészi és tanítói karra vár, de ameiy munkából minden nemzetét igazán szerető embernek is ki kell vennie a maga részét. Ez úttal csupán nyomatékkai rá akarok ismét mutatni arra, hogy mily igazságtalanok és jogtalanok azok a fegyverek, amelyekkel innen is, onnan is az emberiség egyik legnagyobb jótéteményét, legdicsőbb alkotását: a protestantizmust támadják. Itt a legfőbb ideje, hogy odakiáltsunk : elég volt! s ha ez sem téríti észre ellenfeleinket, úgy nyúljunk a törvényhez s mint a felekezeti békesség megrontóit, mint rágalmazókat állítsuk őket a törvény itélőszéke elé. Hasonló méltatlan támadások meggátolására, vagy megtorlására úgy vélem nem volna fölösleges, ha egyházunk vezető férfiaiból bizottság alakíttatnék, mely figyelemmel kísérné ellenfeleink munkálkodását s a tettenérés pillanatában gondoskodnék az azonnal való megtorlásról. Talán érdemes volna erről elmélkedni ?! (Vége.) Dr. Héjjas Imre.
