Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-04-27 / 16-17. szám
Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1924. évi 16/17. számához. (II. évf., 16/17. sz.) BELMI8SZIÓ Rovatvezető: Dr. Vasa Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő. „Gyenge labdacsok,“ A Dunántúli Protestáns Lap szerkesztőségi fiókjának a fenekén az örök feledésre itéltetés bélyegével ellátottan találtam a Gyenge labdacsok c. cikket. Részvéttel simogattam meg e drága leletet. A felelős szerkesztő szivében is megdobbant a szánalom érzése, nem ugyan a gyenge labdacsok, hanem e rovat vezetője iránt, aki nem igen duskálódhatik kéziratokban. E szánalomnak köszönhető, hogy megkaptam e labdacsokat kémiai elemzés végett. Mondhatom, örömmel vállalkoztam rá. Nemcsak azért, hogy a „Belmisszió“ nagyon is komoly és éppen ezért egyes helyeken nem eléggé méltányolt hasábjait e lapdacsokbói kifacsart humorcseppekkel megöntözzem, hanem azért is, hogy — amennyire csak engedi a nyomdafesték — megmentsem ezeket a csodaszereket az utókor számára, elrettentésül a későbbi nemzedékeknek, hogy jobban vigyázzanak egészségükre. A patikárius úrtói pedig, aki ezeket a labdacsokat készítette, azon a cimen kérek felmentést, hogy egyebek között engem is orvosnak aposztrofált s mint ilyen, kénytelen vagyok készítményét megvizsgálni, hogy vájjon árt-e, használ-e az a betegnek. Nos, hát vizsgáljuk meg a labdacsokat. A külső burkolat durva újságpapír, rajta a betegség leírása. Az egyházról van szó: .Hogy ref. felekezetűnk régóta beteg, azt hiszem köztudomású dolog. Templomaink mindenfelé konganak, még vasárnaponként is, az ürességtői. Sőt az is megtörtént egyik népes gyülekezetünkben, hogy karácsonykor, urvacsoraosztás alkalmával egyedül a gondnok és még négy, vidékről jött cselédember képviselték az úrvacsorával élő közönséget.“ Így a diagnózis. Ez tehát a baj. Ezt kell orvosolni. Szinte remegünk a kíváncsiságtól, mert szivünkhöz nőtt e beteg sorsa. Nézzük csak tovább. Belül finom selyempapir, rajta nagyhangú reklám : .Csodadoktorok mindenkor támadtak és támadnak, de mivel nem gyógyító szereket használnak, a beteg egyálialán nem épül.“ Nagyszerül Tehát ez a patikárius minden eddigi szernél jobbat tud. Végérvényeset, radikálisan gyógyítót. Nincs többé — köhögés. Kész a csodabalzsam, amely minden ellen használ. Hogy annál nagyobb legyen a reklám, le is csepüli az eddigi orvosszereket. A belmisszió s annak munkái: .limonádé“. A belmissziói lelkészekben az a hiba, hogy .oda mennek el, ahova meghívják őket. Én pedig azt mondom, hogy ne oda menjenek, ahova meghívják őket, hanem oda, ahova nem hívják“. Ajánljuk ezt a tanácsot az összes orvosok figyelmébe. Ha majd beteghez hívják őket, akkor ne oda menjenek, ahova hívják, hanem pl. a szomszédba és annak adják be az orvosságot, akármennyire kapálózik is ellene. De íme! A reklámcsináló maga is észrevette, hogy bakot lőtt. A belmissziói lelkészeket már ledegradálja tűzoltóknak. .A tűzoltók nem várnak meghívást, hanem sietve futnak a veszedelem helyére.“ Mi úgy tudjuk, hogy ahol tűz van, ott kiabálni szoktak. Nos, hát mi nem hallottunk ilyen kiabálást. Ám mit szólna a Gyenge labdacsok szerzője, ha hívatlanul betoppannának hozzá azok a tűzoltók? Bizony, bizony elkergetné őket azzal, hogy nála nincs tűz. Bizony nincs tűz. Meg hát mit is akarnak tulajdonképen ? Somogybán voltak négy helyen és azt mondják, hogy ott hajnalhasadások történtek, „Én azonban azt hiszem, hogy amikor nagytiszt, esperes úr azon levele, mely az egyházmegyei és kerületi adók nagy növekedését közölte az illető gyülekezetekkel, ezen hajnalhasadások azonnal eltűntek; azon legutóbbi közleménye pedig, amely az egyházmegyei költekezésekből folyó deficit fedezésére március 15-ig 150.000 K-t követel minden anyaegyháztól, sötét borúlátókkal vonta be a láthatárt.“ Ohó 1 Hát itt a baj. Ezen kellene segíteni. Most látjuk csak, min akar segíteni az új labdacs. Röviden: a betegség az, hogy fizetni kell; a jó orvosság tehát az lesz, amelyik megszünteti a fizetési kötelezettséget. Már égünk a kíváncsiságtól és be kell vallanunk, hogy ennél ügyesebb reklámot még a képviselőjelölt urak se tudtak találni. Pedig azok csak okos emberek. De még nincs vége a reklámnak. Még mást is meg kell kritizálni: „Nem lelkészegyesületekre, nem olyan tüntető felvonulásokra, mint amilyen volt a kaposvári is, nem haszonkeresőkre, hanem áldozatkész apostoli munkásokra van felekezetűnknek szüksége.“ Igen. Tehát ő mindjárt ajánlkozik első apostoli munkásnak és megmutatja az útját annak, hogyan lehet ilyeneket nevelni ? Soha helyesebb megjelölését nem olvastam annak, hogy mire van szüksége egyházunknak. Soha jobban senki el nem találta az orvosságot. Igen. Apostoli mupkások kellenek. S a „Gyenge labdacsok“ Írója olyan ember, aki 60 éves lelkészi múltra tekinthet vissza. Kell-e ennél jobb szakértő, bölcsebb tanácsadó, tapasztaltabb orvos, találékonyabb patikárius ? Vége a reklámnak. Ott vagyunk a labdacsoknál. Ég a lombik alatt a tűz, szétválnak az elemek, elkülönülnek a színes lángok, azonnal meglátjuk, mi van a labdacsokban. Az első elem csalódást okoz. Nagyon közönséges: sopánkodás. Régen nem így volt. Hej, mikor én még legény voltam 1 De az eredetiséget ne vitassuk el. Itt nem közönséges sopánkodásról van szó: „Lelkészkedésem első 10—15 évében napidíjak, úti átalányok és tiszteletdíjak még ismeretlen fogalmak voltak, mert azon egyházi köz
