Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1923-12-09 / 49. szám

Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1923. évi 49. számához. (I. évf., 15. sz.)

BEL MISSZIÓ

Rovatvezető: Dr. Vass Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő.

Az egyik ok, amivel mentegetjük magunkat azért, mert elveszítettük munkakedvünket, azoknak hálátlansága, akikért fáradoztunk. Mikor vesszük már be fejünkbe és szivünkbe azt, hogy keresztyénnek lenni nem azt jelenti, hogy kapjunk, hanem azt, hogy adjunk? Elkedvetlenedünk, ha hálátlanságot tapasztalunk, mert még mindig azon a régi állásponton vagyunk, hogy kapjunk; de az, aki az életet magát is adománynak tekinti, nem kedveílenedik el, mert a hálátlanságot alkalomnak tekinti arra, hogy még teljesebben adja magát. Nem vesszük elég komolyan Jézust. Nem vagyunk eléggé az ő áldott nemzetségéből valók.

Add oda a te felső ruhádat. — És azután? — A te alsó ruhádat. — És azután? — A te kevélységedet.

A kevélység lesz az utolsó legyőzött ellenség. Adjuk magunkat, míg fel nem fedezzük, hogy ez természetes, hogy ez semmi. X.

A vallásos estékről.

Gyülekezeteink jó részében ismét megkezdődtek azok a kedves esték, amelyek az eddigi tapasztalat szerint a legalkalmasabb eszköznek bizonyultak arra, hogy a templomon kívül is, illetőleg a rendes istenitiszteleti időn kívül is foglalkozzunk híveinkkel és éreztessük velük az egyházhoz tartozás áldásait.

Mikor ezt megállapítjuk, hálás szívvel gondolunk vissza azokra a férfiakra, akik ezelőtt 20—30 esztendővel nagy lelkesedéssel propagálták ezt az akkor űjííásszámba menő, s ezért idegenül fogadott intézményt. Jólesik olvasnunk ebből az időből az ilyen bizonyságtevéseket: „Az év első vasárnapján egy alkalmi prédikációban pendítettem meg először a vallásos felolvasások eszméjét (akkor még ezen a címen beszéltek róla) a hívek előtt. Elmondtam nekik, hogy a földmivelö ember életében a téli időszak az, amelyben legkevesebb a dolga, s legtöbb a szabad ideje. Ilyenkor nyilik a földmivelö ember előtt is alkalom, hogy szivét, leikét nemesítse, művelje. Úgy de mily sokan vannak közöttünk is, akik ezen szabad idejüket haszon nélkül, sőt gyakran káros és veszedelmes szórakozással töltik el és csak mily kevesen, akik a hosszú téli estéken bibliát, vagy más hasznos könyvet vesznek kezökbe, hogy azokból lelkűknek épülést, elméjüknek az életre hasznos tudnivalókat merítsenek. Pedig bizony csak szükséges és üdvös volna ránk nézve, ha mindannyian ez utóbbiak példáját követnénk és szabad időnket, vagy annak pár óráját szivünk, ieikünk nemesítésére is szentelnénk. Ezt akarom én eszközölni, midőn azon felhívást intézem hozzátok; hogy ezután minden szerdán az estéli harangszó után jöjjetek össze az iskolateremben. Ott majd énekelünk, imádkozunk, azután felolvasok előttetek vagy egy tanulságos elbeszélést, vagy prot. egyházunk történetéből egy-egy megható részletet a Bocskaiak,

Bethlenek, Rákócziak, s a gályákra hurcolt lelkészek korából. Felhívásom nem hangzott el nyomtalan. Egész héten erről volt a szóbeszéd falunkban . . . Mindenki kíváncsian várta a szerda estét. Mi lesz ? Hogy lesz ? Alig hangzott el szerdán az esti harangszó, máris telve volt az iskola . . . Mindjárt első felolvasásom után a hívek önmaguk kérték fel a tanító urat, hogy a régi, de szétbomlott énekkart újból alakítaná meg, mert hát ők is szeretnék az ilyen összejöveteleket egy-egy szép énekkel ékíteni. Az énekkar felállt és ami kiváltképen említésre érdemes, hogy nőtagjai is vannak.“ (Hajnal, 1894.)

Megindítóak azok a szavak, amelyekkel akár a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapban, akár a Hajnal c. folyóiratban ajánlgatják egyes buzgó emberek a vallásos esték tartását. Az alaphang az, hogy „a hetenkénti prédikálás önmagában manapság már nem elégséges. Többet keli tennünk, hogy a hitetlenség, erkölcstelenség, s az egyház iránt mutatkozó közöny megszűnjön. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a lelkipásztor a prédikációban elhintett magvakat a templomon kívül is ápolgatja ..." S az elhintett mag kikelt, a kezdetben heves ellenállás és gúny megszűnt, így szokott ez történni minden „újítással“. Ma már alig akad hang a vallásos esték ellen. Az olyan kijelentés, mint amelyikről nemrégen hallottam, hogy: „minden templomon kívüli munka szektáskodás“ — ma már csak borközi hangulatban hangzik el és hangoztatja páratlan a maga nemében.

Ma már inkább arról kell beszélni, hogy milyen legyen hát az a vallásos est, amit okvetlen meg kell csinálnunk. Az eddigi gyakorlat három szempontot j vett figyelembe: a szórakoztatást, a tanítást és az építést. És ez nagyon szépen megfér együtt, teljesen emberi és a szükségletekre felel.

Népünknek szüksége van szórakozásra, s ha mi nem adunk neki, ö maga keres magának ott, ahol tud. Az is bizonyos, hogy vannak nemes és nemtelen szórakozások, a közbeeső jellegű csak átmenet az utóbbihoz. A nemes szórakozás felemelő, üdítő és tisztító hatású. A vallásos estéken ezt adják a szava! latok, az énekkar szereplése és a szépirodalom ter: mékeinek bemutatása. Ezek egyúttal már tanító jelle— j gűek is. A speciális tanító részét az estéknek előj adások és történeti vagy egyéb oktató felolvasások ! képezik. S végül úgy a szórakoztató — mondjuk I levegőtisztító — részek s a tanító elemek kicsúcsosodnak a vallásos élet ápolásában, amit összefoglal és kifejezéshez juttat a záró rövid bibüamagyarázat, az imádság és ének. Az emberek jól érzik magukat, közben tanulnak s egyúttal hitéletükben elmélyülést nyernek. Úgy látom, hogy ez az, amit a vallásos es- I ték adhatnak és semmiképen se vagyok hajlandó alá