Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1923-11-25 / 47. szám

Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1923. évi 47. számához. (L évf., 13. sz.)

BELMISSZIÓ

Rovatvezető: Dr, Vass Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő.

Egyáltalán nem lehet menteni azoknak a nemtörődömségét, akik miután elmondtak egy beszédet, az egész hetet lustasággal töltik, mintha csak egy napjuk volna, s mintha hangjuk a templom falai közé volna zárva. Ami a híveket illeti, akik nem akarják hallani a lelkészt máshol, csak nyilvános helyen és gőgösen elutasítják maguktól ezt az oly szükséges szolgálatot, inkább medvékhez hasonlítanak, mint nyájhoz. Kálvin.

Ahol a lelkész mindenre elégséges.

Sajátságosán jeltemző felfogása a munkának s a gyülekezeti életnek az, amivel már gyakran találkoztam, s ami egyik-másik jelentésben is kifejezést talál ilyen szavakkal: „Nálunk nincs szükség belmissziói bizottságra, se a presbitérium közreműködésére, mert a lelkész egymaga is el tudja végezni a szükséges munkákat.“ Természetesen itt kicsiny gyülekezetről van szó és épen ez képezi az indokolást.

Ebben a felfogásban nem az a legszomorúbb, hogy a lelkész egyedül van, munkatársak nélkül, mert ha jobban körültekintünk, talán nem így van, hanem az, hogy ezt az állapotot normálisnak tartja és nem is igyekszik munkatársak nevelésére. Ez az önmagát izoláló felfogás így gondolkodik: el van rendelve bizonyos munka, a fő az, hogy el legyen végezve; nos hát én nem vesződöm az emberekkel, elvégzem magam. Kétségtelen, hogy ez a könnyebbik vége a dolognak. Azonban épen ezért nem is betöltése a hivatásnak. Mert nem és ezerszer nem arról van szó, hogy bizonyos munkát elvégezzen valaki, akárhogy, hogy aztán arról be is tudjon számolni, hanem arról van szó, hogy a gyülekezet legyen gyülekezet. Nem a lelkipásztorról van szó, hanem a gyülekezetről. Azzal nem sokra megyünk, ha a lelkész fut, fárad bürokratikusán, hivatalnok módra minden cél nélkül csak azért, hogy elvégezze az előirt pensumot és elmondhassa, hogy ő mennyit dolgozott; hívei pedig maradnak azok, amik voltak : néma adófizetők. Ez nem építő munka. Ez kendőzése egy szomorú állapotnak. Az ilyen egyháznak hiába tagja akárki, mint ahogy hiába jár száz esztendeig is iskolába az a gyerek, aki helyett minden feladatot a tanítója végez el. Tanuljuk meg már, hogy az egyház nem ovoda, s ha valahol az, akkor ne tartsuk ezt az állapotot eszményi állapotnak, hanem törekedjünk az érett férfiúság felé. Ha a gyámoltalan gyermekkorban akarjuk híveinket megállítani, akkor a jövő époly bizonytalanul mered felénk, a halál szelei épúgy zúgnak felettünk, mintha semmit se csinálnánk.

Miért? Mert minden a halandó lelkipásztoron áll. Mert egy lépést se tettünk afelé, hogy egyházaink megvalósítsák a református gyülekezeti eszményt. Mert erről van szó. Arról, hogy a gyülekezet a maga egész életével, minden szervével rálépjen a református egyházfogalomnak megfelelő életfolytatás útjára. A református gyülekezet pedig hivők szeretetközössége avégből, hogy a maguk kebelében kiábrázolják Krisztus testét és harcoljanak a világban Isten országának e földön való megvalósulásáért. Arról van tehát szó, hogy a hivek legyenek hivők, gyermekeiket neveljék a hitben, meghódítsák Istennek a hitetleneket, szeretetben forrjanak össze egymással s a presbitérium legyen ennek az életnek munkás vezetője. Erre az életre serkenthet, nevelhet a lelkész, de abban senkit se helyettesíthet. Nem térhet meg senki helyett, nem imádkozhat senki helyett, nem olvashatja az Írást senki helyett, nem szeretheti embertársát senki helyett, nem végezheti el senkinek Isten és emberek iránt való kötelességeit, nem élhet senki helyett, mint ahogy nem halhat meg senki helyett és nem teljesítheti a presbitérium kötelességeit a presbiterek helyett: egyszóval nem lehet gyülekezet a gyülekezet helyett. Egy tagú gyülekezet nincs. Aki azt véli, hogy másnak nincs más feladata a gyülekezetben, mint hogy anyagi javaival, fizikai képességeivel hozzájáruljon az apparatus fenntartásához, az megtagadja embertársaiban istennek lelkét, az hitetlen, elveszett anyagnak minősíti a gyülekezet tagjait, akik boldogok lehetnek, ha őt, a hívőt, eltarthatják. S a hivek? Azt gondolják, hogy azért tartják a lelkészt.

A református egyház több, mint kultuszközösség. Az élő Isten lelke által fogantatott olyan eleven organizmus, amelynek nemcsak egy tagja hivatott munkára és életre, hanem amely a maga egészében, kezével, lábával, a legapróbb tagjaival is, az élet hétköznapjaiban is azért van, hogy az Isten dicsőségét szolgálja. A református gyülekezetnek egyetlen tagját se lehet sorvadásra Ítélni. Elég végzetessé vált már eddig is, hogy a római egyház egyházfogalmából oly sokat szívtunk magunkba. Lassankint olyanná válik a lelkipásztor, mint a sámán, akit azért tart a tudatlan tömeg, hogy a felsőbb hatalmasságoknál mindent elvégezzen helyette. Lassankint olyanná válik a gyülekezet, mint a holt massza, amely arra vár, hogy a művész, vagy mesterember keze csináljon vele valamit. Lassankint olyanok lesznek a mi híveink, mint egy kórház beteg lakossága: önmagával tehetetlen, zúgolódó, panaszkodó és lázongó és mindent az orvostól vár, A pünkösdi tűz nem ezt akarta. Isten nem holt masszát, nem tagdíjat fizető kaszinói tagokat, nem varázslót és mások helyett imádkozó é.

0