Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1923-10-28 / 43. szám

36. oldal.

BELM1SSZIÖ.

1923.

Bizony, bizony a Szentirás szent, istenes embereket képez. Jegyezzétek meg ezt ti, kik közelben és távolban vagytok. Isten igéjétől senki sincs eltiltva, köz ez a világosság mindnyájunkkal: siessetek tehát boldogságtokra.

Kelemen, alexandriai püspök.

Vasárnapi iskolai lecke.

Istennek Noéval kötött szövetsége.

I. Móz. Vilii—IX17.

Aranymondás: „Az én ívemet helyeztetem a felhőkbe, s ez lesz jele a szövetségnek közöttem és a föld között..* I. Móz. IXis.

A mai történetünk századokkal később történt az első ember tragikus bukása után. Az emberiség fejlődése azonban két irányban haladt. Egyiket Kain és nemzetsége jelöli ki, mely a világnak útja s az Istentől teljes elforduláshoz vezet, a másik Sethé és maradékié, melyről azt jegyzi meg az írás: „akkor kezdték segítségül hívni az Urnák nevét“. A fejlődésnek ez a két útja azóta is egymás mellett halad. Egyik oldalról vannak az Isten fiai, kiknek minden törekvése az igaz Isten tisztelése és akaratának megvalósítása, a másikon a világnak fiai, Kain leszármazottjai, akik eltávoztak Isten színe elől ... A kettő azonban nem maradhatott egymásra hatás nélkül. A kettőnek összekeveredése folytán nem egyszer az Istennek tisztelése kárt szenvedett. Különösen feltűnő ez az összekeveredés, mikor az Úr búsulásában így szólott: „Bánom, hogy embert teremtettem.“ Ennek az Úr búsulása miatt jött özönvíznek utolsó eseményei azok, melyek mai leckénk tárgyát képezik.

Témánk: az igaz ember üdvössége s a megváltozott világ kezdete. 150 napja, amióta Noé a bárkába zárva él . . . Eddig növekedtek a vizek és most egyszerre apadni kezdtek. Isten nem feledkezik meg sohasem népéről. „Az anya elfeledkezhetik gyermekéről, ti is megfeledkezhettek, de én sohasem feledkezem meg.“ (Ezs. XUX15.)

Mit érezhetett Noé midőn ő s kicsiny családja kilépett egy ismeretlen új világba? Micsoda érzések támadhattak lelkeikben, midőn a nedves és átáztatott földön az első lépéseket tehették? Előttük feküdt a világ nagy és kifürkészhetetlen mivoltában ezer veszéllyel, reítentéssel. Bizonyára ők is azt érezhették, amit a bretoni hajós, midőn kicsiny hajójával tengerre szállva így imádkozott: „Istenem, védj meg engem, hajóm kicsiny és a tenger oly végtelen nagy . . .“ Hisz csak épen most tapasztalhatták az Úr rettenetes haragját. Látták az emberi nemzetség elsöprését s ők napokat töltöttek aggodalmak és bizonytalanságok között a vizeken.

Micsoda hatalmas munka vár reájuk a körülvevő pusztaságban ? Emlékezzünk csak Illésre, hogy ő is a karmelhegyi nagy győzelme után, milyen csüggedésben ült a boróka alatt. Pedig az új éra, az isteni segítség csak ezután kezdődött .. . Noé első tette, midőn a bárkából kijött az volt, hogy „oltárt épite az Úrnak“... és áldozék égő áldozatot az Úrnak. Ez az áldozat látható kifejezése volt a tiszteletnek. Mindenkinek, aki lelkét meg akarja őrizni, szüksége van a tiszteletnek nyílt és látható kifejezésére. Noé tisztelete családja megmeneküléséért érzett hála kifejezése volt. Semmi sincs alávalóbb a hálátlanságnál. És megérzi az Úr a kedves illatot és monda az Úr az ő szivében: Nem átkozom meg többé a földet az emberért. Az áldozatban megérezte a szeretetet, alázatot és ragaszkodást az Úr, megérezte a lelket, amely segíti az embert a megváltásában ... Az emberben gyakran hatalmas ellentétek támadnak, a végén azonban mégis a jó győzedelmeskedik a gonosz felett.

Az özönvíz rettenetes pusztulásából megmenekült ember lelkét még mindig valami kimondhatatlan félelem tölti be. Hogy ne legyen ez minden ertiberi vállalkozás megakasztója, minden fejlődés gátja, hogy ne lásson az ember minden zivatarban újabb özönvíz kezdetét, szövetséget kötött az Isten az emberrel. Soha ezután el nem vész özönvíz miatt minden test és soha sem lesz többé özönvíz a földnek elvesztésére. Felemelő tudni, hogy a biblia kezdettől fogva az aranykort nem a múltban, de a jövőben látta. A bűn és gonosz ellen vívott hosszú, komor csatákban, a viharban, amely elrejti a napot, a kétségbeesés mocsarában, megsemmisítő csapások között prófétai szemmel látni a jövő győzelmi jelét, s hallani a dicsőítő kar dallamát, az angyalok énekét, ez vigasztaló és reménységgel eltöltő.

Ez jele a szövetségnek. Valami nagyszerű gondolat az, hogy Isten jelet ad nékünk azért, hogy megőrizze hitünket. Tudja, hogy mi hamar megfeledkezhetünk a szóról, de a jel ott marad, mint intés előttünk. A szivárvány az Isten Ígéretének gyönyörű és kifejező jele. Magán azon az esőn formálódik, amely az özönvizet támasztá. A szivárványnál az Isten kegyelmének napja süt az esőre. Minél sötétebb a felhő, annál ragyogóbb a szivárvány. A föld minden részén egyformán tűnik fel, tehát az egyetemes kegyelem jele. Ivet alkot, hogy egybekösse békességbe a mennyet és földet, Istent és embert.

Az özönvízből drága ajándékok is támadtak. Mindenek felett meggyőzte az embert az Isten kegyelméről és hűségéről. Az özönvíz története egyben a nagy megtisztulás története is. Nagy megrázkódtatások gyakran szolgáltak az élet fellendítésére. „A londoni tűzvész — mondja Makaulay — áldás volt, mert a város leégésével elpusztult a pestis is“. Vagy az északi vad törzsek Európára zúdulása megmentette Nyugat-Európát a megcsontosodástól, vagyis attól, hogy Kina sorsára jusson. — Bárhol jelenjék is meg a szivárvány az égbolton, reá az a szó van felírva: gondviselés. Az Isten szerető gondoskodását jelenti minden teremtményére nézve. Az Isten szövetségének és Ígéretének jele tehát az manapság is.