Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-09-16 / 37. szám
1923. BEL MISSZIÓ. 11. oldal. hogy ezt a célt valamikor el fogjuk érni és az emberi lélek az Íráson keresztül szembe fog kerülni a mindeneket megújító élő Istennel. A reformációt és a Szentlélek erejét tagadnánk meg, ha nem élne lelkűnkben az a biztos meggyőződés, hogy a Szentirás hozza meg a jelenkor minden problémájának diadalmas és végleges megoldását. Anyagi bajok az egyházban, ellentétek, közöny, hitetlenség, életerő és lendület hiánya . .. mind, mind azt kiáltják felénk: vegyétek elő a Szentirást, keressétek először Istennek országát és annak igazságát és mindenek megadatnak néktek. összeszorul a szivem, ha elgondolom, hogy hol van ma a Szentirás, amely egyházunk fundamentuma és életereje. Hol van az az irás, amelyre támaszkodva a reformátorok kifordították sarkaiból a rossz fundamentumra épült világot? Hol van az az irás, amelyben, mint drága szelencében el van rejtve a mi üdvösségünk és a világ üdvössége ? Hol van az a biblia, amely annyi lelket megmentett a haláltól, annyi nemzetet állított talpra és annyiszor meggyógyította a beteg világot? Hol van a biblia a magyar nemzet életében ? Hol van a biblia a magyar református egyház életében ? Vannak református istenitiszteletek biblia nélkül. Gyermekeink tanulnak bibliai történeteket biblia nélkül. A konfirmációra, a bibliai keresztyénségről való bizonyságtételre az előkészítés megtörténik biblia nélkül, s a végén „emlékül“ kapja a gyermek a bibliát, sőt anyagi nehézségek miatt ma már ezt is elhanyagolják. És az emlék emlék marad. Elteszik „jó helyre“, bebalzsamozzák néhány virágszállal, kedvesebb emlékkel 1 Hol vannak a bibliás emberek ? A kálvinizmus bibliai keresztyénség. Szigorúan és tisztán bibliai keresztyénség. Ebben van az ereje. S a mi keresztyénségünkből hiányzik a biblia. Még ott is, ahol mély egyházias érzéssel találkozhatunk, csak nagy ritkán fedezhetjük fel a bibliát. Nemcsak ott nincs biblia, ahol szidják az egyházat, hanem — borzalom leírni — ott sincs, ahol szolgálják azt, vagy ha van is, nem olvassák. Kimosolyogjuk az öreg anyókákat, akiket egy jobb világból felejtett itt közöttünk az Isten a maguk rongyos bibliájával együtt. És ami még megszégyenítőbb, bibliás keresztyének alatt sok helyen baptistákat, adventistákat és ezekhez hasonló szektárius gondolkodású embereket értenek, akik szemben állanak a szentirásra felépült igazi keresztyénséggel, a kálvinizmussal. De miért nem olvassák ma a bibliát? Hogy a hitetlenek miért nem olvassák, azt értjük. Azonban hogy egyházias érzésű emberek, akik büszkék arra, hogy kálvinisták, miért nem olvassák, azt nehéz megérteni. Az egyik ok talán az, hogy mást olvasnak. Népünk látóköre mindig jobban a napi sajtó felé tágul ki, pillanatnyi szükségletei vannak csak, amiknek ezek jobban megfelelnek, mint a biblia. A másik ok a biblia sajátos használata egyházunkban. Meglévén győződve arról, hogy egyházunk és hitelveink az Íráson nyugodnak, feleslegesnek tartjuk személyesen is forgatni az Írást: elvégezték ezt helyettünk a reformátorok. Hogy nekünk is ugyanolyan hittapasztalatokra és üdvbizonyosságra kellene eljutnunk, arra nem gondolunk. Szorgalmas irástanulmány próbája és erősítője volna a mi hitünknek, mi pedig hiszünk feltétlenül és erősen, tehát minek próbáljuk ki, minek erősítsük? így azután az a vélemény alakul ki, hogy az irás nem a hitnek a forrása, hanem elfogadandó tanok bizonyító helye s csak azoknak a kezébe való, akik kételkednek. Mi pedig inkább nem kételkedünk. Ez az álláspont különben évezredes és végtelenül sokat ártott a keresztyénségnek. A katholicizmusnak ez a hatása a legdiadalmasabb ellenreformáció. Öntözés nélkül a virág elhervad, forrás nélkül a folyó kiszárad, személyes bibliaolvasás nélkül a mi hitünk megposványosodik, tanaink jnegszürkülnek, farizeusok leszünk, életünk üressé válik és egyházunkból kiesik a lélek, a lendítő erő, a látás, a munka, a reménység. Ezzel az állásponttal annyira ellentétben áll a reformáció, hogy éppen ez ellen szállott síkra. A legsúlyosabb oka tehát annak, hogy nem olvassák híveink a bibliát, az, hogy nem tudják mi a biblia. Ha ezt egyszer népünk elé tudnánk tárni, micsoda csodálatos új élet áramai elevenítenék meg a magyar sziveket! Egy valaki ezt mondotta nekem, hogy életének legnagyobb felfedezése az volt, mikor rájött arra, hogy az Íráson keresztül az Isten szentjeikével találkozhatik, aki megtanítja az embert minden igazságra. Erre a felfedezésre el kell jutnia minden református léleknek. Mit cselekedjünk, hogy népünk megismerje a biblia értékét? A prédikációval nem érhetjük ezt el. Nem pedig azért, mert a prédikáció nem vezet be a teljes szentirásba. Egyes kiszakított textusok csak sejtetik, hogy mi van az Írásban, de nem mondják meg azt. Ha sorozatos prédikációkat tartanánk az egyes könyvekről, vagy bizonyos témakörről, többet érnénk el. Azonban nem ok nélkül állítják sokan, hogy ennek a főistenitiszteleten való keresztül vitele sok szempontból káros volna, hogy többet ne mondjak, az egyházi évkör megragadóan építő alkalmainak az elhanyagolásához vezetne. Különben is a prédikáció lényege szerint nem az Írásnak egyszerű előterjesztése, hanem az igéről való bizonyságtétel, a gyülekezet történeti hittartalmának az igehirdetö átélésén keresztül egyéni formában való kifejezése, hogy abban a gyülekezet megerősödjék. „Nem elég tehát, ha a maga történeti formájában jelenik meg ott (az ige), úgy, amint a szentirás őrizte meg számunkra, hanem ennek a történeti formának a kultusz bensősége és személyi volta miatt fel kell olvadnia és az igének közvetlen, egyéni, szabad és a pillanathoz alkalmazott formában kell megjelennie: azaz személyes bizonyságtevéssé kell alakulnia“. (Ravasz: Az igehirdetés elmélete 245. 1.) Nem felelnek meg e célnak a régebben gyakorlatban vett vasárnap délutáni és hétköznapi
