Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1923-09-09 / 36. szám

Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1923. évi 36. számához. (I. évf., 2. sz.)

BELMISSZIÓ

Rovatvezető: Dr. Vass Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő.

Ami minket illet, mit cselekedjünk mást, mint azt, hogy a tanítás, amelyet adunk, igazolva legyen saját életünk által, hogy mindenki észrevegye egy szempillantás alatt, hogy mi jó lelkiismerettel és tiszta szivvel járunk el és az Isten az, akit szolgálunk. Életünk tehát legyen bizonysága annak, hogy nem üres és léha tanítás az, ami szánkból kijön, hanem olyan igazság, amit az Isten bízott reánk: és így azok, akik kívánnak engedelmeskedni Istennek és félik őt, megmutathassák, hogy ez a bizonyságtevés hasznos rájuk nézve. Mikor látunk egy ilyen lelkipásztort, aki tanít minket és élete annyira megegyezik az Úr igéjével, hogy mindenki felismeri, hogy ő nem kíván mást, minthogy az Isten dicsősége növeltessék, mikor — mondom — ezt látjuk, akkor ha ezzel nem vetünk számot, nem azt jelenti-e, hogy megvetjük Istent ügy a tanításban, mely az ő nevében terjesztetett elénk, mint abban az életben, amelyről láthatjuk, hogy ő tőle származott? Mert ha egy ember úgy él, bizonyos, hogy Isten vezeti őt és hogy a Szentlélek nyilvánul meg benne. Nem halandó embernek állunk tehát ellen, hanem az élő Istennek. De jegyezzük meg azt is, hogy ha a lelkipásztor nem olyan, amilyennek lennie kell, az se lehet a mi mentségünk . . . Mikor Isten minket kiválasztott és elhívott arra, hogy hirdessük az ő igéjét, ha nem járunk jó példával az egész egyház előtt és ha az egyik lezüllik, a másik eltévelyedik, a harmadik kigunyolja azt, amit hallott és ez által a hit megzavarodik és összeomlik, mi nekünk kell felelni Isten előtt ilyen istentelenségért. És miért ? Azért, mert megcsúfolva adtuk elő Isten igéjét, ami szent. Megbecsülhetetlen kincs bízatott ránk, hogy legyünk annak őrei és mi beszennyeztük és profanizáltuk azt. Íme tehát, rettentő Ítélet nehezedik azokra, akik nem járnak el hűségesen az Úr szolgálatában, holott arra hivattattak el, hogy hirdessék az evangéliom tudományát. De jól jegyezzük meg Szent Pál tanításának értelmét, t. i., hogy a hívek, látva, hogy lelkipásztoruk a helyes utón jár és mutatja előttük a jó utat, kell, hogy annál inkább megerősödjenek abban és viszont annál kevésbbé lehet mentségük, ha nem vesznek bátorságot arra, hogy Istenhez térjenek és nem alkalmazkodnak ahhoz a tükörhöz és példához, amely szemeik elé állíttatott. Kálvin.

Belmissziói jelentés.

A belsősomogyi egyházmegye belmissziói bizottsága utján az 1923 julius 10-én tartott egyházmegyei közgyűlés elé terjesztette : Kovács József lelkész, e. m. belmissz. bizottsági előadó.

Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk ?

Róm. 8:31.

Még most is vannak papi fövegü emberek, akiknek botránykő a belmisszió. Ha valahol látják a vénség ködén, vagy a beléjük fagyott s egy elhalt korhoz tartozó meggyőződés szemüvegén át ezt a fogalmat, ideges rángatódzással böködik a pipaszárral; boszusággal és kirobbanó gyűlölettel kérdezik: hát ez meg miféle piros posztó megint ? De csúnya ez a törtetésl Meg van habarodva ez a fiatalsági Önzők,

önzők, más célokat hajszolnak ezek a szent papok! Bolond, aki elhiszi nekik, hogy „missziózással“ megjavítják az egyházat és hogy visszaszerzik a díjleveleket ! . . . Hagyjuk csak őket és ne ingereljük a képzeletüket. Vitát se folytassunk velük. Régi elvek megcsontosodott bordái között dobog bennük alaptermészetük és vérmérsékletük szerint a szív. Ne kívánjuk, hogy felfogásukat megváltoztassák. Egy papi típus ez, amely olvasni, okulni, fejlődni, alkalmazkodni nem tud; írhatunk köteteket és könyvtárakat össze az egyház missziójáról, mégis siket; csak a maga megrögzött nézetét hajtogatja; ha váltig állítod, hogy a hatalmasan szervezkedett s hódítóan előretörő katholicizmusban a missziói erő a hódító lélek, ő halálig makacsul bizonyítgatja: a kálvinizmusban meg bódító méreg!

Távol áll tőlem, hogy a belmisszióval kapcsolatban egyházmegyénk jelenének a képét oly vonásokkal fessem meg, hogy arra lehetne következtetni, hogy ez az Öreg és a fiatal lelkészek harcának a jegyében áll. Ilyen mozzanatot, Istennek legyen hála, nem tapasztaltam. Sőt e tekintetben egyházmegyénk nem egy koros lelkipásztora előtt kell mély tisztelettel meghajtanom a tárgyilagos kritika zászlóját. A Krisztusnak több őszhaju szolgája katonáskodik itt apostoli fegyverzetben, akik meleg kézszorításokkal, csendes és boldog lelki biztatások reménykedő szavaival és ifjakat is megszégyenítő harci tűzzel, lelkesítő levelekkel bátorítják a belmissiói bizottságot nehéz munkájában. Ezen tisztes vének koszorújában jólesik feljegyeznem a következő neveket: Nagy Lajos esperes, Peti Lőrinc, Németh Zsigmond, Héjjas Zsigmond, Barakonyi Kristóf, Bélaváry Ferenc, Mezey Pál, nemkülönben Mozsonyi Sándor, Kovács Bertalan, Csertán Márton, Varga Dezső (D.), Barla Sz. János, Klippel Lajos. Nem egyszer éreztem meghatott lélekkel, hogy vérzik a szivük nagymultú egyházmegyénk jelene miatt. Bizony ezek a férfiak nem tiltakoznak a sors változása miatt; nem fáj nekik, hogy most más pennával kell megint történelmet írni.

Nem foglalkozhatunk a Jelentésben évről-évre a belmisszió fogalmával, céljával, munkamezejének és eszközeinek körülírásával. 1. és 2. sz. jelentésünkben — megjelentek a D. Pr. L.-ban — világosan elmondtuk a tudnivalókat. De valamit általánosságban még el kell mondanunk és ez inkább a belmissziói munkák szükségességét bizonyítja, illetőleg az intenzívebb lelkipásztorkodás indító okaira és megfelelő módszerére mutat rá.

A világháború, a forradalmak, a hazára és egyházra nem tekintő nemzetközi eszmék megváltoztatták a világot. Az anyagelvüség is nagy mértékben be-