Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-09-02 / 35. szám
138. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1923. ragadta a figyelmemet az a finom és gyönyörű disztinkció, amellyel a mai Magyarország egyik legnagyobb költője és publicistája a predesztináció szót s annak valódi, mély értelmét jellemezte. Kozma Andor így jellemezte ezt a nagy fogalmat: „Predesztináció! Ez az a tan, melytől mint tudatlan, tapasztalatlan gyermekek, mikor először halljuk, szinte visszadöbbenünk, s ez az a tan, amely nélkül, mint tapasztalatokban és tudásban meggyarapodott férfiak, nem tudnánk szilárdan megállani az élet kíméletlen forgatagában. Ez a tan nem óv bennünket eleve attól, hogy bele ne üssük érzékeny lelkünket a lépten-nyomon elénk tornyosuló, szörnyű emberi igazságtalanságok kegyetlenül kemény, éles kiszögelléseibe. De ez az a tan, mely, mikor az elkerülhetetlen beleütközésektől lelkünk vérzik, fáj, sajog, — lelkűnkbe kiáltja, hogy ennek így kellett lennie s hogy emiatt kétségbeesni annyi, mint bűnbe esni". Szerinte a predesztináció az a tan, amely, amig félreértjük, a szabadakarat tagadásának látszik s ez az a tan, amelyet mikor megértünk, büszkén emeljük fel fejünket, mert érezzük, hogy csak most tudunk igazán szabadon akarni. Az így felfogott predesztináció tana bátorít engem arra, hogy felvegyem a további küzdelmet s ennek szemszögéből nézve nem látom annyira vigasztalannak a jelent és reménytelennek a jövőt. Hiszen Krisztus Urunk az Isten országát hálóhoz hasonlította, amely jó és romlott halat egyaránt iaríalmaz, vagy olyan szántóföldhöz, amin búza és konkoly vegyesen terem. Ügye, Uraim, a halász kötelessége kiválasztani a jó halat a rossz közül s a gazda gondja megtisztítani a búzát a konkolytól. Az egyház Isten országa s így az egyházi élet terén a vezetőség szent kötelessége kiirtani a rothadt halat, kitisztítani a konkolyt. Ezért erről a helyről figyelmeztetek mindenkit az Újszövetség ama tanítására, mely szerint: „A Krisztushoz és egyházához való tartozás éppen olyan elválaszthatatlan egymástól, mint a földön élő embereknél a test és lélek együvé tartozandósága* s ezért képtelenség hithűségről és keresztyénségről beszélni annak, ki hűtlenül elhagyja az egyházat. A legutóbbi napokban egy kis füzet került a kezembe. Ebben olvastam, hogy Antiochiai Theofilus hitvédő 180 körül a szent egyházakat a tenger termékeny és jól benépesített szigeteihez hasonlítja, amik az igazság biztos kikötőivel rendelkeznek és a vihar által csapkodott lelkeknek menhelyet nyújtanak. Ide menekülnek oltalomért azok, akik meg akarnak tartatni és akik az igazságnak kedvelői, el akarván kerülni Istennek haragját és ítéletét. Szerinte vannak más szigetek is, amik lakatlanok és puszták s ezek a „tévelygések és hamis tudományok iskolái, amik elpusztítják azokat, akik ezekhez közelednek“. Azt kérdezem, Uraim, volt-e valaha az ótestamentumban, az űjtestamentumban, vagy a világtörténelemben olyan korszak, amikor a háborgó tenger erősebben csapkodta volna a fáradt lelkeket, mint ahogy a mai korban a mai nemzedékünk lelkét csapdossa a világot felforgató, pusztító áradat minden hulláma ? Hova menekülhetnénk mi biztosabb kikötőbe, mint az egyház karjai közé s hol találhatnánk más enyhet és megnyugvást? Szívleljük meg ezt, Uraim, s kérjük a Mindenható Istent, hogy fényesítse meg mirajtunk az O arcát, világosítsa meg a mi elménket; kérjük a Fiú Istent, hogy ontsa belénk az Ő egész szeretetét, hogy tudjuk igazán szeretni felebarátainkat, testvéreinket, egyházunkat, hogy könyörületesség lakozzék a mi szivünkben, tudjunk segíteni a nyomorgókon, a szükölködőkön; kérjük a Szentlélek Istent, hogy tisztítsa meg csodatevő erejével gondolatainkat, cselekedeteinket s egész életünket, hogy Istennek tetsző életet élhessünk s így visszaállíthassuk Isten országát, melyre, mint szilárd alapra, nem vérengző fegyverekkel, hanem az evangélium tiszta erejével építhessük fel elrabolt Hazánkat; mert hisz éppen a predesztinációba vetett erős hitünk teszi elképzelhetetlenné, hogy azt a hazát, amelyet az Isteni gondviselés jelölt ki számunkra, a nyers erőszak végleg eivehesse tőlünk. Ezekkel az elvekkel kezdem meg újabb működésemet s ezekhez az elvekhez, amelyekkel állok vagy bukom, kérem az Isten segedelmét és az Önök támogatását. IRODALOM. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem. Irta Rugonfalvi Kiss István. (Bethlen-könyvtár 1—2.) Amint olvassa az ember ezt a könyvet, valami keserű reménység lopózik a szivébe. Az egész könyvön végig kíséri az embert az a szomoró tapasztalat, hogy valahányszor az ellenségnek sikerült Magyarországot a földre tiporni, mindig önhibánkból történt. Irigység, politikai pártoskodás, legitimizmus, felekezeti gyűlölködés ép oly otthonosak voltak a Bethlen Gábor korabeli magyar szivekben, mint napjainkban. Megkapó erővel tárja fel az akkori kor sebeit, melyek annyira hasonlítanak a maiakhoz. S hogy mégis Erdély Bethlen Gábor alatt élte fénykorát, az csak úgy történhetett, hogy volt egy Isten által hivatott férfi, aki csodálatos önzetlenségével, minden irigység és intrika dacára megtalálta a helyes utat, melyen Erdélyt kivezette a gazdasági nyomorúságból. Magyarországi híveinek a hűtlensége miatt, kik császári pénzen vétették meg magukat, nem valósíthatta meg legszebb álmát, a nemzeti királyság megvalósítását, de életével megmutatta, hogy egy nemzetnek legnagyobb kincse a nyomorúságok idején egy önzetlen nagy férfiú, aki ki tudja békíteni az érdekellentétek által egymásra uszított polgárokat s kivezető utat talál a boldogabb jövő felé. Ez Bethlen sokak által félreismert politikája. Az ember önkéntelenül felsóhajt, bárcsak többen, bárcsak sokan olvasnák ezt a könyvet, azok, akiknek ma különösen szól. S így szállja meg lelkünket az a
