Dunántúli Protestáns Lap, 1922 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1922-06-18 / 25. szám
1922. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 99. oldal. A dunáninneni református egyházkerület közgyűlése. A dunántúli ref. egyházkerületnek a megszállott területeken levő része május 16-án tartotta közgyűlését Pozsonyban. Midőn a tőlünk erőszakkal elszakított, egyházkerületünk testéből könyörtelen kezekkel kitépett* magyar hittestvéreink eme közgyűlésére irányítjuk tekintetünket, tesszük ezt a testvéri szeretet ama fájó érzetével, mely azt mondatja velünk, hogy ők a mieink és mi az övéik vagyunk s éppen ezért a legodaadóbb érdeklődéssel kisérjük munkájukat, kérdéseiket, melyeket megoldani iparkodnak. Szilassy Béla főgondnok megnyitó-beszédében többek között szólt az egyház és állam viszonyáról s ezzel kapcsolatban a következőket mondotta: „Egyik legfontosabb kérdés, melyre fel kell készülnünk, az állam és egyház szétválasztása. Ha ez alatt azt értjük, hogy az egyház felszabadhassák az államhatalom gyámkodása alól azért, hogy valláserkölcsi és hitéleti magasztos hivatása teljesítésében mentesítessék az állami beavatkozástól, úgy csak örömmel üdvözölhetjük ezen törekvést, mert biztosítja az egyházak szabadságát. Ennek előfeltétele azonban az, hogy az államban konszolidált viszonyok uralkodjanak, hogy az egyházak ne tekintessenek az államhatalom részéről bizalmatlansággal, sőt ellenkezőleg az egyház építő munkásságát jóindulattal kísérje, mint a saját biztonságának és jólétének hathatós előmozdítóját. Sajnálattal kell azonban megállapítanunk, hogy azon törekvés, mely az egyházat az államtól szétválasztani kívánja, korántsem ezen eszmemenet alapján áll, hanem éppen ellenkezőleg az egyházakban az állam riválisait, ellenfeleit látja, kik az államnak az emberi társadalom boldogítása iránti törekvéseit saját hatalmi céljaik kedvéért hátráltatják, ezért az egyház és állam szétválasztását az egyházak tönkretételével vagy legalább gyengítésével kívánják keresztülvinni. Fel kell készülnünk ezen törekvés ellensúlyozására avval, hogy egyháztagjaink hitbuzgóságát, egyházukhoz való áldozatkész ragaszkodását növeljük, hogy midőn a kérdés napirendre kerül, annak megoldásánál az egyházak jogos érdekei csorbát ne szenvedjenek. Az élő hit erejét kell szembeállítanunk a szociálizmus atheista elemeivel. Nincs más kivezető út a mai mesterségesen teremtett labirintusból, mint a legkomolyabban hirdetett és érvényesített evangélium.“ Míg egyfelől mélységes szomorúsággal tölt el bennünket a hitetlenség és istentelenség szelleme, amely mindenütt hangoztatja, mit nekem az egyház, mit nekem a vallás és egyszer sima és ravasz munkával, máskor meg nyílt szenvedélyes haraggal és vad nekirohanással támad a mi keresztyén hitünk ellen; másfelől mondhatatlan öröm töltheti be szivünket annak látására, hogy az Isten kegyelme mindenütt állít elő olyan férfiakat, akik tisztán és világosan felismerik az atheizmus rombolásait, halálos komolysággal leszámolnak vele és bátran vallják, hogy a beteg világ egyetlen gyógyszere „a legkomolyabban hirdetett és érvényesített evangélium“. Tőlünk elszakított magyar testvéreink egyházkerületi közgyűlésén bátor, férfias határozottsággal elhangzott bizonyságtétel volt ez a Krisztus evangéliuma mellett. Ha egyházunk tagjainak százezrei és nemzetünk fiainak milliói ebben a meggyőződésben fognak az emberek által kiszabott határok felett innen és túl egybekapcsolódni s mint egymást szerető testvérek fognak összeölelkezni, akkor a legreményteljesebb hittel tekinthetünk a jövendő felé, mert az evangélium, amely Istennek hatalma, elvégzi azt, amit politika, fegyver, emberi kötelesség meg nem valósíthat, a szétszaggatott és széthúzó erőket összekovácsolja, egyesíti és tömöríti, s ez minden igaz előrehaladásnak a kiindulópontja, ez minden komoly építésnek a fundamentuma. Balogh Elemér püspöknek az egyházkerületi közgyűlésen elhangzott jelentéséből, mint bennünket közelről érdeklő sorokat, ide iktatjuk a következőket: „A kormány nem ellenzi Szlovenszkóban a református theológia felállítását, megengedi a kormány azt is, hogy még hat éven keresztül Magyarországból kaphassa lelkészeit, a tisztán vallásos műveket beengedi Magyaroiszágból, a Magyarországban tanuló szlovenszkói illetőségű theológusok útlevelet kaphatnak és itt folytathatják tanulmányaikat és nem fog akadályba ütközni, hogy református gimnázium és tanítóképző létesíttessék Szlovenszkóban és hogy a felállítással járó költséget a külföldre is kiterjedő gyűjtéssel szerezzék meg“. Hogy mennyire összetartozunk voltaképpen minden akadály és elválasztó fal ellenére is a mi elszakított magyar testvéreinkkel, ezt éreznünk kell abból a püspöki jelentésből, mely elsősorban a lelkészképzés és iratterjesztés munkájában mi reánk támaszkodik. És vájjon tudnak-e segíteni akkor, ha szüntelen csak a magunk bajait nézzük és konferenciákon s egyházi lapok hasábjain állandóan csak a magunk súlyos gondjaink között vergődik a lelkünk? Egy merész és elszánt nekilendüléssel előbb-utóbb le kell törnünk a bennünket környező közönyt s a nagytömegek járványos betegségét, a vallástalanságot, amely bajaink forrása, hogy legyen időnk, erőnk törődni és támogatni a megszállott területeken még nagyobb bajokkal küzdő magyar testvéreinket. A magyarországi ref. egyház hivatott vezetőinek ez a jelenben külön missziót ad. Azonban egyházunk vezetői is csak akkor tudnak eredményesen munkálkodni, ha velük együtt egyházunk minden tagja át van hatva a felelősségnek érzetétől, a Krisztus evangéliumának attól a szellemétől, amely a szeretet ezer meg ezer látható és láthatatlan szálával kapcsol bennünket össze, széttépett, szél szórt magyar reformátusokat.
