Dunántúli Protestáns Lap, 1922 (33. évfolyam, 1-53. szám)

1922-11-26 / 48. szám

Harmincharmadik évfolyam.

48. szám.

Pápa, 1922 november 26.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hivatal (Balatonkenese), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. S Megjelenik minden vasárnap. [=] A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők. [=|

Á kálvinista theologia — élménytheologia.

ii.

A theologia célja az élő Isten megismerése. Minél inkább el akar merülni az ember az Isten felségének szemlélésében és akaratának megélésében, annál égetőbb problémájává válik az Isten megismerésének szubjektív folyamata, a személyes megbizonyosodás kérdése. Azt jelenti ez, hogy minél theocentrikusabb akar lenni a theologia, módszer tekintetében annál mélyebben anthropocentrikussá kell válnia. Minél magasabbra akar felemelkedni Istenhez, annál mélyebbre alá kell szállania az emberben.

Az a theologia, mely tekintélyekre támaszkodik, vagy az felfogási mód, mely a vallást valami külsőnek, kívülről ránk tapasztandónak, az emberrel szemben állónak tekinti, sohase, veti fel az Isten megismerésének kérdését, mert neki nincs szüksége személyes megbizonyosodásra. Az orthodox theologia egyenesen Isten létének objektivitásából indul ki, így lett egész theologiája, Melanchtontól kezdve mind e mai napig, olyan, mint Schelling abszolutuma: „mintha pisztolyból lőtték volna ki“, végtelen távolságban van az embertől, „nagyon magas“, „nagyon elvont“, oly „szép“, hogy senkise érti, mert ott van közötte és az ember között az a bizonyos légüres tér, amit nem tudunk mivel kitölteni. Igazán nehéz megállapítani, hogy honnét jött és mit akar ez a theologia. Valóban ráillenek Kálvin szavai: „gyümölcsfelen és minden üdvhaszon nélkül való“, „kicsinyes locsogás“, „haszontalan légvárépítés“, „bolondság“, „csak a főben szálldos“. Ezzel az iránnyal szemben Kálvin, akár csak a legmodernebb theologusok, az Isten megismerésének kérdéséből indulnak ki. Mert a kálvini irány bizonyosságot keres, személyes bizonyosságot, „egy olyan szilárd bizonyosságot, mely a pokol minden ördögével dacolni bír“.

A kálvinista theologiának alapvető kérdése az, hogy milyen út vezet el bennünket az Isten valóságának a megragadásához. Haladjunk csak Kálvin nyomán.

1. „Az emberi lélekbe bele van vésve az istenség érzete, melyet kitörölni sohasem lehet.“ (Inst. I. 33.) Azt jelenti ez, hogy az emberi lélek az Isten valóságának a megérintésére van felszerelve, hogy a vallás belső tulajdona, a priori sajátja az embernek. Ezt az

igazságot annyira elfeledte a theologia, hogy újra fel kellett fedezni s ma ezt Schleiermacher eredeti tanának tartják. Pedig „református theologusok, a legteljesebb precizitással proclamálva a vallás inneitását, kezdettől fogva határozottan szembehelyezkedtek a vallás külsőleges és esetleges voltát hirdető felfogással, amit a reformáció korában vallottak a rómaiak, a szociniánusok és a lutheránusok egyaránt.“ (Hashes.) Nem külső disz tehát a vallás, nem kívülről ránk aggatott valami, nem donum superadditum, hanem embervoltunk természetes életvonalába esik: istenismeretre és Isten dicsőségének szolgálatára teremtettünk.

2. „Ezek után, mivel a boldog élet végső célja Isten megismerése, hogy az e boldogsághoz vezető út senki előtt elzárva ne legyen, Isten nem csak az emberek elméjébe adta —■ mint mondottuk — a ‘vallásnak ama magvát, hanem úgy kijelentette magát a világ alkotmányában és ma is úgy kijelenti magát, hogy szemeinket ki nem nyithatjuk anélkül, hogy kényszerülve ne volnánk ők látni.“ (Inst. I. 54.) Természet és történet egyformán Isten kijelentései. Az Isten nemcsak az embernek akar üdvöt adni, de Ura égnek és földnek.

Ámde bármennyire szilárdan álljon is ez a két igazság, ezen az úton mégse juthatunk el bizonyosságra. Nem ad nekünk valóságot se a természetes lelki élmény, se a külső világ, vagy a történet szemlélése. Legfeljebb egy nagyszerű hipotézis áll elénk bizonyos rejtélyek megfejtésére. Még a Ielkiismeret tényéből is csak posztulálhatunk és bármily világosan rajzolja is elénk munkáinak tükrében az Úr magát és örök országát, a mi eitompultságunk oly nagymérvű, hogy még az ily nyilvánvaló jelenségek mellett is erőtelenek vagyunk s azoknak ránk nincs hatása." (Inst. I. 510.) Meg kell tehát állapítanunk azt, amit Kant óta senki kétségbe nem vonhat, de amit előtte Kálvin is a legnagyobb határozottsággal vallott, hogy az élő Isten valóságát természetes emberi képességeinkkel el nem érhetjük. A hit éppen ebből az antiintellektuáiizmusból él.

3. Istennek tehát még közelebb kell jönnie hozzánk, hogy elérhető legyen. Azt már láttuk, hogy vannak képességeink arra, hogy felfogjuk Istent, ha hozzánk jön, de ez a képesség passzív: magunk nem mehetünk Istenhez, csak ő jöhet hozzánk. De ő jöhet