Dunántúli Protestáns Lap, 1922 (33. évfolyam, 1-53. szám)

1922-11-19 / 47. szám

186. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1922.

gyogjon“, úgy látszott, hogy a római hitfogalom, az intellektuális és tekintélyhit, a terrorhit, örökre megsemmisült. Úgy látszott, hogy csakugyan az a „végeredmény“, hogy „a Szentlélek az a kötél, mellyel Krisztus hathatósan magához köt“ (Kálvin: Just. III., 1. 1.). Azonban csakhamar megszáradt az élet. Abban a harcban, melyben a reformáció* diadalmasan megvédelmezte a maga igazát, kialakult egy tanrendszer» mely a kálvini irányban a dortrechti zsinattal érte el fejlődésének tetőpontját. A hitnek ismérve az lett, hogy ezt a tanrendszert, melyet hosszú évtizedek kemény erőfeszítése és tűzben kipróbált hite hozott létre, elfogadjuk. Hiszen drága gyümölcs ez, melyben benne van mindaz az életnedv, amit az ősök hite magába szívott, mindaz a növekedés, mindaz az illatos virágzás, mindaz a dús tavaszi tenyészet, amit ez a hit átélt, mindaz a szél és vihar, ami ezt a hitet megedzette és kipróbálta. A történeti kijelentés és a tan között nem volt légüres tér: kitöltötte azt a Szentlélek élő bizonyságtétele. Ez a tan előbb élmény volt s ennek az élménynek létrehozója a Szentlélek volt. Valóban befejezett tan ez: az Isten Szendéikének drága gyümölcse az emberi élet fáján, az intellektus ágain.

Mikor a gyermek megszületett, most eléje adták ezt a gyümölcsöt. Nem tudta, honnan van, miből van, miért van, nem tudta, hogy az életnek milyen titokzatos elemei sűrűsödtek össze benne, de ez nem is volt fontos. Neki nem kellett ilyen gyümölcsöket termelni. A fő az volt, hogy elfogadja és bevegye. Hogy pedig nagyon meg ne feküdje a gyomrát, kémiailag vegyelemezték, darabokra szedték, logikával és bibliai lógusokkal garnirozták, a tekintély ostyájába rakták és — be kellett venni. Ezzel kész volt a protestáns és a kálvinista keresztyén. A hitre nem volt többé szükség, elegendő volt az értelem. De mivel a hitet mégse lehetett eldobni, az értelemnek ezt az elfogadó szerepét nevezték hitnek. Az a művelet, mely a dogmákat így megemészthetőkké tette, dogmatikának neveztetett. (Ezért félnek még ma is oly sokan a dogmatikától.) Ennek a dogmatikának a támaszpontja egy helytelen iráshasználat. A Szentirást nem eszköznek, nem közvetítőnek tekinti, amely által Istennek Lelke belelép életünkbe és hitet, élményt és ebből tant is hoz létre, hanem egységes, csalhatatlan igazság-kódexnek, melyben a tan számára paragrafusok vannak. Nem a hit táplálójának tehát, hanem tanok tárházának. Az írásnak ilyen hatása helyét, ami a hitet létrehozza és megtartja, egy csalhatatlan tudománytár foglalja el. Az élő Istennel való személyes közösségre most már nincs szükség, mert az értelem minden tudományt megtalálhat a kódexben. A keresztyénség tudomány lett. S ha a pápa a Krisztus helytartója, ebben a theológiában a biblia még ennél is több lett: Isten helyettese, vagy a Szentlélek helyettese. Isten 4és a Lélek nem működnek többé a világban ; elvégezvén dolgukat a történelemben, nyugalomba vonultak.

Ámde, aki az értelemre bízza a vallást, veszélyes játékot üz. A ráció könnyen megmakacsolja magát s arra a táplálékra, amit adni akarunk neki, egyszer csak azt mondja, hogy fonnyadt, száraz, élvezhetetlen és nem hisz az orvos tekintélyének. így történt most is. Egyfelől megtámadta és ledöntötte az orthodoxia támaszpontját: a szentirás kódexszerü tekintélyét, másfelől meg darabokra szedve kigúnyolta és lomtárba dobta a logika acélpáncéljával összefogott tanrendszert. A történeti kritika és a racionalizmus megölte a vallást. Istenem, de hol is volt a vallás?

Schleiermacher volt az, aki az elképedt emberiségnek megmondotta, hogy ebben a küzdelemben a hit nem játszott szerepet, tehát el sem bukhatott. Mert a hit nem az egyház által előirt tanok intellektuális elfogadása, ami természetes emberi ésszel is elérhető, életünk minden megváltoztatása nélkül, hanem személyes Istenélmény, ami csak Isten Lelkének adománya lehet. Ezzel belekapcsolódott a theológia abba a vonalba, amely Páltól Augustinuson át a reformációhoz vezet s amelynek kiinduló pontja ott van a Názáreti Jézus istenfiui élményében és Istennel való csodás egységében. Mintha Kálvin szava csengett volna fel: „Mert nem azzal nyerjük el az üdvösséget, hogy készek vagyunk igaz gyanánt elfogadni mindazt, amit az egyház előír, vagy hogy a kutatás és megismerés mezejét az egyháznak engedjük át, hanem azzal, hogy Istent a Krisztus által eszközölt kiengesztelés folytán kegyes Atyánknak ismerjük, hisszük, hogy Krisztus az igazságra; megszentelésre és életre adatott nekünk. “ (Just. III. 2. 2.) Mintha újra égett volna a reformáció tüze: „csak az a hivő, aki saját üdvösségének biztonságára támaszkodik“, „a hitnek ismerete inkább a bizonyosságon, mint a megértésen alapszik“, s a megbizonyosodás „nem történhetik meg anélkül, hogy annak kellemességét valóban ne érezzük és önmagunkban ne tapasztaljuk“, mert fő az, hogy „a kegyelmi ígéreteket ne csak önmagunkon kívül tartsuk igazaknak, önmagunkban pedig nem, hanem hogy inkább bensőnkben fogadva azokat magunkéivá tegyük“. (Just.

28,15,18.)

Schleiermacher megalapítója lett ezzel a modern élménytheológiának, aminek legnagyobb erénye az, hogy tehát nem modern s ami ettől kezdve áthatott minden irányú theológiát. Ez a theológia azt állítja, hogy Istent csak személyes hittel ismerhetjük meg, hogy annak, ami nem tartozik a személyes hithez, vagy nincs azzal elevenen összenőve, semmi helye a theologiában, hogy az a theologia, mely nem személyes hitből nő ki — mint Schäeder mondja — a véges földi ember Ikarus-szerü repülése. Se észkövetkeztetés, se tankódex elfogadása, semmi, de semmi se pótolhatja a személyes Istenélményt. Íme a dogmatika új módszere: az élmény.

De szélsőség mindig szélsőséget provokál. Az élménytheológia csakhamar elbizta magát s az élmény nem módszer lett többé, hanem végső forrása és mér-