Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1921-04-10 / 15. szám
Harminckettedik évfolyam. 15. szám. Pápa, 1921 április 10. DDffiTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hiratai (Komárom), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. E3 Megjelenik minden vasárnap, ö A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők, Gyászbeszéd Czike Lajos felett, tartotta Németh István püspök. II. Tim. 4. r. 7. v. Az embervilág, amióta ismerjük történetét, legtöbbet a halál kérdésével foglalkozik, ez húzódik sötét vonalként végig fejlődésének egész folyamán. Ismeretes jelensége az az életnek, hogy amivel lépten-nyomon találkozik, azt lassanként megszokja az ember, arra utóbb közömbösen tekint, de a halál gondolatával megbarátkozni a halandó nem tud. Úgy látja, úgy tudja, úgy tapasztalja, hogy meghalni annyi, mint elszunnyadni s.egy álom által elvégezni a szívnek minden keservét, a testnek minden fáradalmát. Készséggel elismeri, hogy „jó lesz ott lent megpihenni, oda lent majd nem fáj semmi". Szinte megkönnyebbültnek látszik arra a gondolatra, hogy a halál pillanata az elszenderedés és soha fel nem ébredés szelíd pillanata. Pillanata a csendnek, melyet semmi zaj, a nyugalomnak, melyet semmi baj többé nem háborgat: de azért nem bír szabadulni a háttérben lappangó nehéz kérdéstől: „Hát miféle álmok is jönnek a halálban, ha majd lerázzuk magunkról a föld porát, ha majd bevégződik földi vándorlásunk?“ Ez a meggondolás az, amely a nyomort itt ezen a földön oly hosszan élteti; e miatt viseli az ember a kor gúnycsapásait, zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét; tűri némán a keserű bántálmakat, melyekkel méltatlanok halmozzák el a tűrő érdemet. Már vonszolni sem bírja testét, de azért életért esdekel, mert a félelem attól az ismeretlen tájtól, a halottak országától gyávává teszi a lelkét. Hasztalan mondja a nagy angol költő: Minden csodák között, amiket tudok, a legrendkivülibbnek találom, hogy a haláltól ember félni tud, holott a kényszerű vég, a halál, eljön, ha jönni kell, akár rettegsz tőle, akár epedve várod. Azért az embernek mégis megrendül, megremeg a szive, a lelke, amint jön a parancs: szegődj az óriás karavánhoz, mely a halottak országába tart. Pedig nekünk is szól a biztató szó, a reményt keltő beszéd: ne úgy menj, mint az ostorüzte rab megy börtönébe, hanem lépj szilárdul, nem ingó hittel, sirhalmod felé, hiszen annak ölén csak pihenésre dűlsz, aludni édes álmokat. Fájdalom, azonban kevés embernek adatott, kevés embernek van joga, ha végig tekint földi vándorlásának viszontagságos utain, ha elvonultatja lelki szemei előtt a múlt idők emlékeit, azt mondani: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, hitemet megtartottam", ami a szép halálnak ép úgy feltétele, mint mutatója az értékes életnek. A Bibliával foglalkozó tudósok körében sokszor hallani azt a megjegyzést, hogy a szentirásban igen sok a képes kifejezés, a képes beszéd. Pál apostolt meg éppenséggel azzal vádolják, hogy mivel külső termeténél, testi erejénél fogva nagyon is nem volt katonának való, vagy talán helyesebben, mert az evangéliumi szent igazságoknak legelszántabb harcosa volt, kiváló előszeretettel használja a katonai, vagy ha úgy tetszik, a katonás kifejezéseket. Én nem tudom, K. T., hogy miként áll a dolog, de nekem úgy tetszik, mintha feltétlenül igaza,volna a költőnek, midőn azt állítja, hogy az élet rövid béke, hosszú harc; hogy élni annyi, mint harcolni. Sőt, tovább megyek, azt állítom legjobb tudásom, legjobb meggyőződésem szerint, hogy csak az az élet igazán értékes, Isten szerint való élet, amely örökös harc; harc önmagunkkal a bennünk levő rossz hajlamok, gonosz indulatok, nemtelen vágyak és kívánságok ellen s minél több a halottja ennek a harcnak, minél több fogyatkozást, gyarlóságot tudunk eltüntetni életünkből, minél több bűnt tudunk örökre elnémítani lelkünk világában, annál szebbé, tisztábbá és nemesebbé tettük életünk, annál közelebb küzdöttük magunkat az Úr Jézus Krisztushoz, annál több jogunk van elmondani: „Élek többé nem én, hanem él énbennem az Úr Jézus Krisztus". De az ember nem él önmagában, nem él elszigetelve, vagyis másoktól elzárkózottan, hanem emberek között. Meg kell tehát harcolnia a nemes harcot kint az életben, az életnek
