Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1921-03-13 / 11. szám
Harminekettedik évfolyam. If. szám. Pápa, 1921 március 13. DDNÁNTŰLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki furatai (Komárom), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. E3 Megjelenik minden vasárnap. {=] A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendók. O Gyászbeszéd Fetri Elek dtmamelléki református püspök felett. — Tartotta Németh István dunántúli református püspök. — Az egész teremtett világnak élete az isteni kijelentések folytonos láncolata. A vallásosan érző s gondolkodó lélek minden természeti tüneményben, minden éietmozzanatban az Isten kezének látja a munkáját. Látja azt a szerető jóságot, mely isteni életre akarja tanítani a földi halandót, nemesebbé, gazdagabbá tenni érzelem- és gondolatvilágát. De a kevély emberi szív rideg és érzéketlen marad. Szellő enyeigése, vidám madársereg Istent dicsőítő dala nem -tudja ég felé emelni lelkét, nem tudja Isten dicsőségének zengésére nyitni fel ajakátf öröm és fájdalom, ezer- és ezerféle lelki hangulat mind-mind azt a célt szolgálja, hogy nevelje az embert Isten gyermekévé, Isten hűséges fiává. De az emberi büszke dac megaláztatást lát a fel magasztaló isteni jóságban, bár tudja, hogy nagyobbá mi sem teszi, mint a néma szívfájdalom; lelke világának szegénysége fellázad azok ellen az igazi értékek ellen, amelyekkel szivét az isteni örök bölcsesség és atyai szeretet gazdagítani akarja. Mivel isten belé leheliette lényének egy parányi kis részét, azt hiszi a föld gyarló fia, hogy most már az övé az Istenség teljessége. Végzete nagyzás és tévedés. Mi úgy látjuk, nemcsak a bölcsőnek van kedves, elbájoló dala, a koporsónak is tanulságos a beszéde. Nem mondom én, hogy feltétlen igaza van a nagy költőnek, midőn azt kérdezi: „Miben van olyan nagyszerű költészet és rejtélyes mélység, mint benned, oh halál, ki ott lakói, hol a korlátolt élet a végtelennel kezet fogva áll“. De azt igenis állítom, hogy csak a gonosz és gyáva sziveknek rettenetes vázkép a halál. Hiszen a halál az elszenderedés szelíd pillanata, pillanata a csendnek, melyet semmi zaj, a nyugalomnak, melyet semmi földi baj többé nem háborgat. Nem is a haláltól félnek az emberek, hanem attól, amit majd koporsójuk beszélni fog. Igen, Kedves Testvéreim, az életnek nagy igazságait valódi tisztaságukban a koporsó beszéli el s nem egyszer történt az mar, hogy a koporsó beszéde adta vissza az életei a bűn halálába merült léleknek. Jertek tehát, istenfélő Hívek, e szomorú alkalommal azt tegyük vizsgálódásunk tárgyává, hogy mire tanít bennünket ez a koporsó, amelyre nemcsak egy mély gyászba borult család hullatja forró könnyeit, amelyet nemcsak az ország legnépesebb református gyülekezetének a tagjai állanak körül őszinte részvéttel, de amelyre bánatos meghatottsággal tekint az egész Dunameíléki egyházkerület. Az első nagy igazság, melyre ez a koporsó tanít, hogy az élet értékét nem az évek hosszú sora adja és mutatja, hanem az időnek becsületes használása istennek rendelése szerint. Nekünk, sZükiátÓKörü, hétköznapi embereknek már bevett szokásunk, hogy amint halálnak jő el hozzánk a híre, felsóhajtunk: „Mily rövid az élet!“ Mint hulló csillag futása, mely földünk körébe jutva, lángra gyűl és tüzbarázdát írva, elszalad gyorsabban, mint egyet pillantanánk. De már arra, hogy az az élet, melyet a legnagyobb földi értéknek tekintünk, valóban érték is legyen, érték magunknak, családunknak, felebarátunknak, vajmi keveset gondolunk. Pedig az időnek minden pillanata oly esdőleg tekint felénk, oly epedve kér: tisztán jöttem hozzád, ne hozz reám szégyent, gyalázatot, tedd velem szentebbé, nemesebbé életedet. Az örökkévalóságból csak egy szempillantásig vagyok a tiéd. Válts meg az enyészettől jóságos tetteddel, dicsőíts meg élted szépségével. Ámde a mi lelkünk tunya arra, hogy mindenkor ünnepi tisztaságban álljon meg a Mindenható szent színe előtt. Nekünk az idő arra való, hogy minden órának leszakasszuk a virágát, de nem arra, hogy azt megszentelve kapcsoljuk bele életünkbe, hogy az bennünk az Isten jóságának a fényével ragyogjon. Álmatlan éjszakáink csendjében mi soha nem vonjuk kérdőre magunkat: „Mit tettél a nappal? Beszélj! Én vagyok a birád, az éj“. — Nem szeretjük feltenni a kérdést: Hol vannak a dicsők, kiknek felhőket ért fejük, oroszlánokéval mérkőzött
