Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1921-03-06 / 10. szám
Barrmnckettedik évfolyam. 10- szám. Pápa, 1921 március 6. DDNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Szerkeszti is Msdii a dnnáotíli refernátus püspöki hivatal (Kouiárom), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. EE3 Megjelenik minden vasárnap, i=3 A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendök. s A díj lap. A dijlevél-harcban fontos szerepet játszik a díjlevelek keletkezésének valószínű körülménye. Akkor keletkeztek, amikor híveink magántulajdonnal nem rendelkeztek, hanem minden a földesuré volt, annak a földjén szántottak-vetetíek, annak erdejéből fáésztak, szőilőjében szüreteltek. A „papkéve“ is ebből az időből származik. Annak volt többje, aki többed magával tudott dologra kiállni; minden lélek egy numerus volt s a konfirmált gyermek, mint munkaképes, már adóalannyá lett. Az egyenlőség és viszonosság elvének az felelt meg, hogy ki-ki személye után egyenlőképen, egyénenként vett részt a díjlapi tételek lerovásában. A jobbágyság felszabadulásával magántulajdonba ment át a telek s ettől kezdve aktuálissá lett volna a vagyoni és személyi adó szétválasztása, amire csak a 91-iki zsinat tett kísérletet, míg végre az 1904-ben összeült zsinat a Ill ik t.-c.-ben végleg meg is valósította, szétválasztván az egyházi adózást személyi és vagyonadóra, hogy akinek több van, attól többet kíván, akinek semmije sincs, az csak személyi adót fizet, sőt az özvegy ennek is csak felét; különben is félpár. Az adóalanyiság kiindulását 12 évről 20 évre tette át, sőt ezt is megszorítással; a 20 éven aluliakat pedig imperative mentesíti minden tehertől. A személyeket páronként veszi a'apul, a 4—5—6 gyermekes családapákon %-°s kedvezménnyel csökkent. így alakult ki s nyert szentesítést a III-ik t.-c.-ben az adózás progresszivitása, bár ennek nagy akadálya volt a díjiapok szövegezése, ami a kisebb egyházakban közvetlen adófizetőjévé tette az egyháztagot hivatalnokainak. Ha e tartozáson felül valami az egyházfenntartáshoz mint szükséglet mutatkozott, teljesen szeparált kivetés és számadás alá esett. Hiszen, amit fizettek, az mind a papé és tanítóé volt, sőt ezt személyesen is beszedhette. Ezért idegenkednek még ma is attól, ha valamit reparálni, vagy csináltatni kell, mert azt hiszik, hogy ezt külön költségelőirányzattal kell leróni. Csak a nagy egyházak képeztek kivételt, ahol az a 10.000 fölöntő bizony nem volt mind a papé és tanítóké, hanem a befolyt terményből megkapta minden hivatalnok a maga fixumát, 50—90 köböl kemény gabonát s a többi egyházfenntartót közköltségekre fordittatott. Az Alföldön legnagyobbrészt fixirozott dijlapok vannak. Somogybán tudtommal ilyen csak egy van: Somogyszobon, talán azért, mert ennek díjlapja 1862-ben, a roboívilág után szerkesztődött. Ezeknek a díjlapoknak óriási előnyük az, hogy a közvetlen nexust az egyházzal \ közvetítik; nem a hívek tartoznak, hanem az agyház (!), nem a hívek fizetik közvetlenül a hivatalnokot, hanem ! az egyház ! Ennek szükségességét jövőbe vágó szemmel I felismerte b. e. Antal Gábor, aki 1898 május 16-án ) d. e. 10 órakor a kaposvári lelkészlakon a föntebbiekre i vonatkozólag így szólt: „Következik egy olyan dolog, ; ami ősi intézmény, amelyet ha rögtön, ez idő szerint változtatni nem is lehet, legalább az előkészületeket erre meg kell tenni, értem a lelkészfizetést, amely szomorú állapotban van, hogy a hivatalnok fölöntöhöz van utasítva és nem vagyon arányiban van az egyházi adó kivetve, hanem személy szerint. . . Megszabni a dijlevél szerint a fixmennyiséget, ha talán kevesebb lenne is, kiegyenlítve lenne a hiány azzal, hogy a | lelkész nem maga szedegetné, hanem egy mennyiségben lenne neki átadva egyszerre egész évi gabonafizetése, mint pl. a somogyszobi egyházban. Ha ez keresztül volna vihető, nagyon kevesbbítené az ellentétek kifejlődését“. így Antal Gábor. És ezt hallgatta akkor 27 lelkipásztor, 16 tanító. A vigyázó szava elhangzott, de a visszhang elmaradt. Ám azért Antal Gábor elve alakot öltött az E. T. III. t.-c.-ben, ahol expressis verbis benne van a 11—,, 13. b.—4. §-ban a díjlevelek módosításának nem szükségessége, hanem kötelezettsége s ezeket kiegészíti a 22. §., amely egyenesen eltiltja a hivatalnokokat fizetésüknek közvetlen szedésétől s ezt az I. t.-c. 125. §-ban a gondnokok kötelességévé teszi. A módosítás meg is történt, de látszat szerint, felszínesen és nem radikálisan. Nem teremtették meg az összhangot a dijlapok és az E. T. között s most ez a mulasztás megboszulta magát. Elsőben is tehát e mulasztást kell pótolni, bele kell illesztenünk a dfjlapot az E. T.-be, végrehajtván a III. t.-c. 11—2. és a 13—4. §-okat. Félig eddig is végrehajtottuk. Megörültünk az adócsökkentési államsegélynek, belementünk a díjiapok pénzátértékelésébe — szerencsére, hogy csak 10 évre —, ezt rá is gyúrtuk a gyülekezetekre, eltemettük a gyónóleiket, Örvendtünk a 22. §-nak, sőt önérzetünket módfelett sértette, ha valaki azzal jött be híveink közül, „meghoztam a maga fizetését“. Most itt van esőstől a nyomor, gyere hát elő mindent gyógyító díjlap, hadd
