Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1921-02-06 / 6. szám

Harminckeííedik évfolyam. 6. szám. Pápa, 1921 február 6. DDNANTDLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hivatal (Komárom), ahora a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. EE3 Megjelenik minden vasárnap, E3 A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők. q Az egyház szociális munkájának jelentősége korunkban. — Folytatás. — Az egyesületi jótékonyságban a hatósági jóté­konyság ellentéteként túlságos nagy a szabadság. Az egyesület maga határozza el, hogy kit segélyez és kit nem. Az ilyen segélyezés teljesen függővé van téve a rendelkezésre álló eszközöktől. Van ben*e valami rendszertelenség, egyszer sokat ad, máskor keveset, az egyiket elhalmozza adományaival, a másikat figyel­men kívül hagyja. Ezzel szemben az egyházi szegény­­gondozás mentes mindezektől a hibáktól. Itt nem magánegyének cselekesznek, akik tetszésük szerint felveszik a szegény ágyét, vagy nem, hanem az egy­ház funkcionáriusai, akiket hivataluk kötelez, hogy a szegények segítségére menjenek. Itt az adományok bizonyos megállapodott szabályszerűséggel folynak be. A diakónusoknak a szükséget illetőleg szélesebb látó­körük van és a segély elosztását megfelelőbben végez­hetik. Mindez az egyházi szegénygondozásnak nagyobb állandóságot és szabályszerűséget kölcsönöz, anélkül azonban, hogy a szabadságát korlátozná. Tagadhatatlan, hogy a profilaktikus szegénygondozásban előnyben van az egyesület, mert új eszközökkel és ki nem próbáit úton és módon is segélyezhet, míg a diakonális gon­dozásnak a kísérletezéstől óvakodnia kell. A keresztyén és a társadalmi filantrópia között egyik legfőbb különbség az, hogy a keresztyén filan­trópia a személyiség és a jellem erejével hat, míg a társadalmi filantrópiában ilyen személyiségeket hiába keresünk. A keresztyénségnek semmi köze sincs a filantrópia fogásaihoz, amelyekkel segíteni akar máso­kon. A keresztyén filantrópia ezenfelül nemcsak anyagi, hanem lelki kenyeret is nyújt és így táplálja a testet és a lelket, tehát amannál tökéletesebb. Lonkhuijzen azt állítja, hogy a betegápolás nem tartozik a diakonia körébe. Helyesebben odatartozik, de csak olyanformán, hogy pl. valamely kórház igaz­gatóságát a diakonia képezi s a diakónusok közül kerül ki a vezető s a diakonia a kórházért felelős. Ez, amint helyesen megjegyzi, nem egészen diakonális betegápolás, mert a szó szoros értelmében vett diako­nális beteggondozás az, amikor diakónusok végzik a paciensek ápolását. így volt ez Genfben ; amint láttuk az „hospitaliers“ bent laktak a kórházban családostul együtt és ezek végezték az ápolást. Ez a tiszta kálvini felfogást visszatükröző gyakorlat, amely bár kissé el­mosódva, a diakonátus francia irányában mindvégig megvolt. Ezt azonban nem szabad összetévesztenünk a német vagy lutheri diakonátussal. Míg a német diakónus alapos előkészület után lép erre a megélhe­tést biztosító pályára és mint betegápoló teljesít szol­gálatot, de az egyházzal sermsi jogi viszonyban sincs, addig a holland diakónus külön kiképzésben nem részesül és csak tiszteletbeli állást tölt be. Ha a Szent­­irásra támaszkodunk, akkor kívánnunk kell az egyházi diakonális munka e lényeges részét is. A betegápolás tehát a diakonia körébe vág és a diakonális hivatalból következik. Erre mutat a holland nyelvhasználatban kialakult felfogás, amely a közvélemény lerakódása, hogy a betegápolókat, akik ugyan az egyházzal semmi hivatali viszonyban nincsenek, gyakran „diaken“-nek nevezik, szemben a diakónussal, tehát egyházi hivatalt viselővel, akit „diakon*-nak neveznek, amely két szó tulajdonképen egyet jelent. Ezzel kapcsolatban felveti azt a kérdést is, hogy a kórházak, szanatóriumok felállítása a diakonia fel­adata-e? Szerinte nem. Természetesen, ha a Laszki­­féle diakonátus álláspontján állunk. De ha azt egy­oldalúnak és hiányosnak tartjuk, akkor igen. A szegény betegek ápolása, gondozása az egyház feladatai közé tartozik. És ha felmerül a kérdés, hogy ki állítson fel ilyen intézetet, mert a szükség kényszerítőén paran­csolja, nem habozunk azt állítani, hogy a diakonia (vagy több együttvéve) feladata az. Ha azonban erre nem képes, vagy ha könnyebb a szükség enyhítése egy szabad egyesület által, akkor kötelessége a dia­­koniának az alakuló egyesület támogatása. A hivő keresztyének szabadegyesületei minden egyházi ható­ság felügyelete, vagy gyámsága nélkül már eddig is sok áldást terjesztettek és sokszor odafejlődött egy-egy általuk indított mozgalom, hogy a hivatalos egyházi szervek azt átvehették. A fő az, hogy az egyesületek s a diakonia között legyen összemunkálkodás és egyik a másikat támogassa. A partikuláris jótékonyság egye­sületeivel az együttmunkálkodást intézményesen nehéz biztosítani, mivel ezek között nagyon sok a felekeze­tiig neutrális egylet. Egész más a viszony ott, ahol az egyesület a gyülekezet kebelében jött létre valamely speciális céllal, pl. ruhavarrás, betegség esetén étel nyújtása, háztartási segély stb. Ezek között is különb-

Next

/
Thumbnails
Contents