Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1921-10-09 / 40-41. szám
162. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1921. elhatározta, Özv. gróf Tisza Istvánná őkegyelmességét pedig táviratilag üdvözölte. A Tisza-gyászünnepély a vasárnap délelőtti istentisztelettel volt kapcsolatban. Az ünnepélyre képviselőt küldött dr. Vass kultuszminiszter dr. Tóth István miniszteri tanácsos személyében. A kormányelnök kimentette magát. Küldöttségileg volt képviselve a dunántúli ág. h. ev. egyházkerület Gyurátz Ferenc ny. püspök és Takács Elek esperes vezetésével, a Tisza-emlékbizottságot Szász Károly, Kozma Andor, dr. Miskolczy Imre, Lándor Tivadar képviselték. Az ünnepély áhítatát a nőnevelő-intézet és a főiskolai énekkar éneke emelte. A gyászbeszédet Kis József pápai esperes-lelkész tartotta, Zsolt. 13923-24 alapján. A széleskörű tanulmányra valló, Tisza István erős kálvinista férfiuságát jellemzően kidomborító beszédhez járult a jó előadás. A lelkészavatási beszédet püspök úr tartotta, élettapasztalatokra épített gyönyörű beszéde maradandó lesz úgy a felavatottaknak, mint a hallgatóságnak. A felavatottak névsora a következő: A belsősomogyi egyházmegyéből: Fekecs István, Szikszay László, Tildy Zoltán, Tóth Sándor, Várady Zoltán; a komáromi egyházmegyéből: Kúr Géza; a mezőföldi egyházmegyéből : Bakó Béla, Kuli Lajos, Nagy Lajos, Szabó József ; az őrségi egyházmegyéből: Vörös Lajos; a pápai egyházmegyéből: Tóth Sándor; a veszprémi egyházmegyéből: Győrffy Lajos, Kántor Gyula. A közgyűlést vasárnap délben püspök úr áhitatos imával zárta be. A népiskolai tanügyi bizottság ülése. Fentebbi kerületi bizottságunk a kerületi közgyűléssel kapcsolatban szintén ülésezett, előkészítvén a közgyűlés népiskolai tárgyait. A bizottság gyűlését Sziics Dezső elnök szép beszéddel nyitotta meg, melyet a bizottság kívánságára az alábbiakban közlünk : Szives szeretettel köszöntöm és üdvözlöm a nt. kér. tanügyi bizottság tagjait, Kedves Testvéreimet, akik a tanügy terén különös és buzgó munkásságot fejtenek ki, kifogyhatatlan ügyszeretetüket megmutatják a tanügy iránt, a tanügy oltára körül forgolódnak munkakedvvel, szeretettel. Kedves Társaim I Általános panasz és keserv kél ajkunkon, ha a romok között járunk, ha a szent helyeken a hitéletnek, az erkölcsi életnek szomorú téréit járjuk be — melyeket a közelmúlt hagyott hátra nekünk —, hogy okuljunk és tanuljunk, hogy többé ránk ily nehéz és nagy megpróbáltatások ne következzenek, mert a romokat bizony csak nagy erőfeszítéssel lehet eltávolítani és tisztává tenni azt a mezőt, melyen eddig is munkáltunk tehetségünk szerint. Szomorúan látjuk a hitéletnek, nem mondom egészen pangását, de ellanyhulását, s mikor a nagyoknál ezt szomorúan tapasztaljuk, nem tehetjük, hogy az ifjú nemzedék ne lássa meg a rossz példát és ne kövesse őket. Nem látjuk, hogy a szülők nagy gondot fordítanának gyermekeik tanítására, nevelésére, vallásos képzésére. A régi vallásos idő, mintha csak édes emlék élne, hogy vasárnapokon az édes apa megkérdezte szeretett gyermekétől: mi volt a textus ? Hogy kérdezhetné meg az apa most gyermekét, mikor maga sem hallja, mert nem jár templomba. Mit lát a gyermek? Istenkáromlást, gúnyt űznek a vallásból, a hitélet mintha meghalt volna. Az egyház életét akkor érzik az emberek, mikor megkérik őket, hogy egyházi adójukat fizessék. Ezért szomorú a szivünk, hogy ennyire sülyedhetett egyházunk. Pedig hangzik felénk a parancs: „A vessző és dorgálás boldogságot ad. Sanyargasd meg a te fiadat, hogy bölcs legyen“. Ne hanyagolják el a szülők a gyermekek gondjának felvevését és tanítsák őket, mert hiába imádkozzuk naponként: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában“ — ha mi nem nem munkálkodunk azon, hogy Magyarország feltámadjon, — ha restek és hanyagok a szülők az iskoláztatásban, mert az első iskola a szülői ház, azután az iskola. Ám nyúljon a tanítótestület a vesszőhöz, a dorgáláshoz igazságos szeretettel, — ám sanyargassa meg a kis gyermeket, tudjuk, hogy a vihar edzi meg az erdők fáit, — ám az újraéledés küzdelmeiben legyen viharnak kitéve az ifjú nemzedék, úgy megedződik és nem fog ketté törni derékban. Új feladat vár reánk! Csaknem előszámlálhatatlanok azok a kötelességek, amelyek teljesítésével a romokat el akarjuk tisztogatni és egy új életet akarunk megalkotni. Nekünk csüggednünk nem szabad. Bár alázattal mondjuk, hogy Istenre bizom magamat, magamban nem bizhatom . . ., de legyen önbizalmunk; mert aki Istenben bízik, meg nem csalatkozik. Ő mindig velünk lesz! Lesz még egységes ez a haza, lesz még erős ez a nemzet, de csak úgy, ha oly nemzedéket nevelünk, amely képes lesz a hazát felépíteni és e nemzet fiait a keresztyén szeretet által eggyé olvasztani. Szent óhajtás kél szivünkben, hogy egy jobb jövőnk legyen! Isten adjon hazánknak, nemzetünknek szép, boldog jövőt! Adjon böics munkásokat, kik erős és hű nemzedéket neveljenek, akikre elmondható legyen az Idvezítő szava: Ilyeneké a mennyeknek országa, de ilyeneké lesz ez a földi haza addig, mig poraikat hantjai nem takarják. Új élet harsonája zendült meg az 1921 szept. 6-án tartott kaposvárvidéki lelkészkör összejövetelén. Lelkészek, tanítók egy jobb kor eljövetelének sóvárgásával eddig nem tapasztalt tekintélyes számban jelentek meg. Növelte az értekezlet fényét, belső értékét az Egyházmegye fáradhatatlan buzgóságu Elnökségének a megjelenése. A 37. d. 1. versének eléneklése után az értekezlet
