Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1921-07-24 / 30. szám
118. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1921. nak, a földi javaknak bálványa előtt meghajoltak s akiknek szája megcsókolta azt, s annak édességéi megizleiték, azok mind eltávoztak Istentől; elfelejtették, hogy ez az édesség keserű méreg lesz még az ő szájuknak. Pál apostol is azon panaszkodik, hogy Démás elhagyta ötét, a világhoz és annak javaihoz ragaszkodván. Mindezek a példák azt igazolják, hogy akit hatalmába ejtett a pénznek szerelme, akik megkövéredtek, akik a világ javaihoz ragaszkodnak, akik meghajtották térdüket a Baálnak és azt megcsókolták: azok fordultak el Istentől, azok hagyták el az ő oltárát. És hogy ez így van, igazolja az, hogy egyházmegyénk legnagyobb, legvagyonosabb egyházai forronganak: Alsók, Segesd, Csurgó, E.-Csokonya, Kadarkút, Szenna, Kónyi, Komlósd, Nagybajom, Magyaratád, Jád stb., akiknek jó példával kellene előljárni, s mint hegyen épített városnak világítani. Megpróbálnak minden eszközt törekvéseik elérésére. Összejönnek gyülésezni, egymást tanácsokkal látják el, hogy arra vigyázzanak, miszerint egy lélek se fizessen díjlap szerint, mert ha csak egy gazda is fizet, akkor a többieken végrehajtják. De, ha mindenki megtagadja, akkor egy egész községgel semmi hatalom nem fog birni. Tudomásom van olyan esetről, hogy a buzgóbb hívek fizetnének, de csak úgy, ha este későn elfogadná a lelkész a fizetést, hogy senki ne lássa, mert félnek, hogy bajuk származik, ha meglátják. Ez a terror, megfélemlítés. Egy alkalommal jöttek hozzám panaszra, hogy a tanító sokat követel. Azt válaszoltam, hogy csak a díjlap szerinti fizetést kéri. Mire azt felelte egy jómódú gazdag küldött, hogy van egy olyan szegény asszony, aki magának sem tud keresni, s nem fizethet 3 föíöntő gabonát. Erre azt kérdeztem tőle, hogy vájjon ő meg tudná-e a gabonát fizetni ? Azt válaszolta : „Igen, de a szegények nem fizethetnek“. Mire azt jegyeztem meg, hogy csak azoktól kéri a tanító a fizetést, akik meg tudják adni; akik pedig teljesen képtelenek fizetni, azoknak régen is, most is elengedi, vagy valahogyan leszolgálják. Mire azt felelte a küldött: „De ha annak nem kell fizetni, akkor én sem fizetek; nem tartok neki tanítót“ ... Ez a farizeusi ravaszság, oda bújik a szegények köntöse alá, s onnét mutogatja farizeusi ábrázatát. Az is egyik eszközük, hogy durván, gorombán támadnak a lelkészre; fenyegetik, hogy bezárják a templomot; kihordják a faluból és fogadnak olcsóbban papot, mert van elég. Azután tanácsolják, hogy ha a lelkész nem tud megélni, legyen éjjeli őr, vagy csősz, vagy menjen szántani, vetni, irtani. Ez a gúny fegyvere. Egyet még megemlítek, amit legfontosabbnak gondolnak, ez az, hogy elhagyják hitüket, vallásukat. Ez minden kérvénynek, minden panasznak záró mondata. Azonban dacára a heves küzdelmeknek, még eddig egyetlen kitérésről sincs tudomásom. (Folyt, kör.) / jajkiáltás Szentpétervárról.* FŐgondnokunknak egy vidéki hiisorsosunk levelet hozott, melyet fia küldött Szentpétervárról, s melyben az a magyar foglyok szomorú sorsáról irt édes apjának. A levél elpanaszolja, hogy múlt év június 23-án a magyar kommunista szekció őtet és többi fogoly tiszttársát letartóztatta és azóta Pétervár összes börtöneit végig járták. Jelenleg is 250 fogoly van egy börtönben összezsúfolva. Már 10 hónapja (a levél f. évi április 21-én kelt) vannak mint volt osztrákmagyar hadifoglyok igazi fogságban, mint magyar kezesek letartóztatva. Amíg munkára jártak és valamit kereshettek, addig csak meg voltak és némi örömöt nyújtott a foglyoknak az, hogy a lakosság szimpátiája irányukban iépten-nyomon megnyilvánult. Múlt év november óta azonban légmentesen bezárultak mögöttük a fogház kapui és azóta a hideg és az éhség miatt rengeteget szenvedtek és a vizibeíegség és scorbut szedi áldozatait. Segítséget sehonnan sem kapnak, ami annál rosszabbul esik, mivel Ausztria és Cseh-Sziovákia hathatós támogatásban részesítik fogoly alattvalóikat, a zsidó hitközség és a katholikus egyház részéről is szép ajándékok érkeznek az illető vallás hívei részére. „Az itteni német szekciótól minden héten megy Berlinbe egy kurir és hoz magával mindenfélét, csak mi magyar reformátusok vagyunk hazánktól és egyházunktól végkép elhagyatva, pedig még sokáig kell szenvedni és nélkülözni, mert mi magyarországi illetőségűek legutoljára leszünk hazaszállítva, addig pedig — ha ezután is a napi 300 gramm kenyéren és 12 gramm cukron kell a déli leves mellett tengődnünk — alig egy is ér haza közülünk. Segítségért kiáltunk, kérünk valami pótlást jelenlegi kosztunkhoz, hogy a szomorú rabság mellett legalább éhen ne pusztuljunk el. Próbáljanak csomagot küldeni. Leginkább húst, zsiradékot és az édes süteményeket nélkülözzük. írjanak levelet, de ne „y“-si!onnal címezzék, mert ezért megszenvedek.“ Eddig az, amit a levélből közölhetünk. A mi híveink, a mi derék magyar református fiaink, akik már hét év óta vannak idegenben részint mint katonák, részint mint hadifoglyok és ami legborzasztóbb, most mint túszok jóformán az éhhalálnak vannak kitéve. Itt segíteni kell és pedig gyorsan, mert a halál nem vár. Híveink szomorú sorsát előadtuk az egyházkerület intéző bizottságának múlt hó 27-én tartott ülésén, amely el is rendelte e célra 3 templomi gyűjtést minden egyházközségben. Elhatározta továbbá azt, hogy a konvent útján felkéri a többi egyházkerületet is hasonló gyűjtés elrendelésére és ugyancsak elhatározta azt is, hogy evangélikus testvéreinket is cselekvésre kérjük fel, mert az ő híveik is bizo* Az Egyházi Értesítő 27. számából.
