Dunántúli Protestáns Lap, 1920 (31. évfolyam, 1-23. szám)
1920-12-05 / 20. szám
Harmincegyedik évfolyam. 20, szám Pápa, 1920 december 5. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkeszti és kisdia a dunántúli református püspöki hivatal (Komárom), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények kSidettdök. E=3 Megjelenik minden vasárnap, S A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők. E3 Esperesi székfoglaló beszéd. A másik nagy tévedés a legkiválóbb vezető embereink által nagy jóindulattal, de a rendkiyüli idők miatt végeredményében annál kevesebb szerencsével alkotott, az 1848: XX. t.-c. végrehajtásának egyik lépcsőfokául szánt adósegélyezés ügyéve! kapcsolatos g az adósegélyek évi összegének megállapításánál alapú) szolgált u. n. normal költségvetés helytelen felfogása és értelmezése. E kérdésben annyiszor nyilatkoztak, ítélkeztek már a fokozatos egyházíiatóságok és bíróságok, annyi felvilágosító és a légkörűtől tabb értelem által is felfogható magyarázatát adták, hogy szinte felesleges is volna megemlékezni is erről, ha a rosszakaratú demagógia e már számtalanszor letárgyalt és elintézett kérdésben a gyülekezeti békesség megbontásánál egyik legalkalmasabb fegyverét nem keresné és nem találná. A díjlevél olyan kétoldalú szerződés, melyét a fokozatos egyházhatóságok hozzájárulása nélkül a szerződő felek egyező akarata sem bonthat fel; így rendeli a törvény. Kijelentem pedig az én Uram Krisztusom szavaival: nem jöttem, hogy a törvényt eltöröljem, hanem, hogy azt betöltsem; alkalmazzam, és alkalmaztassam, míg az érvényben áll, becsületesen, minden kertelés nélkül. Hogy a törvény önkényes felbontása micsoda rettenetes következményekkel jár, keservesen tapasztaltuk a közelmúlt időkben. Egyházi törvényeinkkel szemben a mi tisztünk az engedelmesség; annyival is inkább, mert nem külső hatalmasságoknak, hanem önmagunknak, a mi anyaszentegyházunk törvényben kifejezett közakaraténak engedelmeskedünk. Egy társaságra, különösen pedig erkölcsi társaságra nézTe alig lehet valami szégyenletesebb, mintha alkalmazottait, nem kényszerhelyzetben, hanem csupa önzésből éhezni, fázni, rongyoskodni hagyja 1 Én nem hiszem, hogy a mi egyházmegyénk régi, jóhirü gyülekezetei között csak egy is akadjon, mely erre a szégyenletes szerepre vállalkozzék. Elő a régi, áldozatos kálvinista buzgósággal; cselekedetekben mutassuk meg, hogy mi a Krisztus tanítványai, a nagy ősök méltó utódai vagyunk! Nem akarom tovább fárasztani a Nt. Egyházmegyei Közgyűlés becses figyelmét, pedig nagyon, nagyon sok mondanivalóm volna még. Ott az 1848 : XX. t.-c., melynek a jogegyenlőség és viszonosság ' \ elvei alapján való végrehajtását annyiszor sürgettük — s melynek végrehajtása sohasem volt még ennyire időszerűtlen és lehetetlen —, már csak azért is, mert olyan megelőző akcióval ^voiatnék bizonyos körök részéről kapcsolatba, mely. ennek a becsületes végrehajtását a mai viszonyok között ab ovo lehetetlenné teszi. Ott vannak az iskolák, a mi egyházunk testéhez tartozó veteményes kertjeink, hol a világi tudományok élén a honszerelem és kálvinista öntudat kettős, de egy tőn fakadt rózsabimbójának a pompázását akarjuk látni mindannyian. Ott a mi évszázados büszkeségünk, egyházkerületünk féltett kincse, világító tornya, a magyar kultúra legerősebb védvára nyugat felől, a mi pápai főiskolánk ; néhány évvel ezelőtt gazdag és erős, most pedig kínosan vergődik a lét és nemlét között. Az elmúlt évben is csak egyházkerületünk erőslelkü, eröskezü vezetőjének, főtiszteletü püspök úrnak rendíthetlen akarata, gyülekezeteink és egyháztagjaink minden dicséretre méltó áldozatkészsége mentette meg az anyagi összeomlástól. Most is ránk néz; mintha hallanám kérő szavát, hogy ne hagyjuk elveszni dicső őseink e tán legértékesebb alkotását, a Petőfiek és Jókaiak, a Kerkapolyak és Antal Gáborok nevelőjét: a szegények iskoláját. Ott a feleke^zetközi viszonyok nagy kérdése, hol minden, de minden megértést és Összetartást parancsol ; ott a világégés töménytelen omladéka, mely eltakarításra, — ezernyi romja, mely felépítésre vár; otí a fájó, vagy meghasonlott lelkek tengersokasága, kiknek benső konszolidálása az egyházak és egyházi intézmények szent kötelessége. És ott van, minden más felett, a mi izekre tépett, koldussá tett szegény magyar hazánk, melyet a világháború elgyengített, saját fiai meggyaláztak s a ránk kényszerített „béke" a sir szélére állított. Mi magyar egyház vagyunk, azok voltunk eleitől és azok leszünk mindörökké. Igenis: mindörökké, mert se Magyarországot, sem a Krisztus anyaszeniegyházát megölni nem lehet! Ha derékban törte is ketté édes hazánk évezredes fáját a világpusztító fergeteg: mi addig öntözzük gyökereit verejtékkel, könnyel, ha kell, férfivérrel, míg új koronát nevel; sziklakoporsóba tehetik elkinzott, összetört szent testét, a sir szájához odahengeríthetik a Himalája sziklakolosszusát, odaállíthatják a világ minden hatalmasságát őrizetre: mi mégis kivesszük onnét szeretetünk erejével, imádságunk hatalmával, lelkünk, testünk minden tehetségének a