Dunántúli Protestáns Lap, 1920 (31. évfolyam, 1-23. szám)
1920-11-28 / 19. szám
Harmincegyedik évfolyam. 19. szám. Pápa, 1920 november 28. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚL! REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hivatal (Komárom), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. E3 Megjelenik minden vasárnap. [=] A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők. [3 Esperesi székfoglaló beszéd. Mélységes alázattal hajolok meg ez alkalommal és e helyen is Isten előtt, meg lévén győződve affelől, hogy az Ö én rólam eleve rendelkező akarata nyilvánult meg a nt. mezőföldi Egyházmegye gyülekezeteinek, ezek presbitériumainak amaz elhatározásukban, mellyel engem e helyre, a szolgálatnak nagyobb mértékére állítani méltóztattak. Ugyanazért nem is vonogatom magamat, mert tudom, hogy aki elhívott, meg is erősít, hogy az én munkám ne legyen hiábavaló a mi Urunk Krisztusunk a nyaszerttegy házának szolgálatában. Ez a szolgálat pedig komoly napokban száll rám; nehéz időkben állok a nt. Egyházmegye hajójának kormányrudja mellé. Az elmúlt hat év fergetegének utóhullámai még mindig nagy erővel csapdosnak, a gonoszul beoltott méreg még ott rágódik a lelkek mélyén; a nemrég magasra csapott lángok üfczke még ott izzik a hamu alatt. Nem tartozom azok közé, kik egy széllebbenésben már vihart látnak, de lehetetlen észre nem venni egyházi közéletünkben a valláserkölcsi élet hanyatlását és ami ennek természetes következménye, a külső, anyagi bajok fellépését. Mindezeknek pedig egyetlen igaz orvosuk van: a Krisztus; egy csalhatatlan gyógyszerük : visszatérés a régi mesgyékre, ahhoz az ős kálvinista lélekhez és vallásossághoz, mely oly csudálatra méltó volt a vallásos intézmények megalkotásában, kitartó a tűrésben, erős a megpróbáltatásokban, szigorú * z erkölcsi fegyelmezésben és alázattal dicsőséges a kivívott diadalokban. Ne vessük el atyámfiai! azokat a kálvinista hitelveket, melyeknek minden gyökérszála az evangélium termőföldéből táplálkozik; melyek igazi „szenteknek egyességévé“ s ezáltal a legmostohább külső viszonyok között is oly erőssé, szinte legyőzhetetlenné tették a magyar református 'egyházat. Mert a Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz; én pedig kegyelemből vagyok az, ami vagyok. Ne értessem félre! Nem akarok, nem hirdetek én mozdulatlanságot, merev dogmákhoz való csökönyös ragaszkodást. Tudom én, hogy a betű megöl s a lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is; tudom, hogy a mi ref. egyházunk éltető levegője a lélek szabadsága, a szabad vizsgálódás elve, mert az ezáltal megismert igazság ád az embernek erkölcsi erőt, vallásos öntudatot, egyházához és annak intéz-0 ményéihez való öntudatos, tehát tántoríthatlan ragaszkodást : de azt is tudom, hogy igazi erő- csak az egységben van, egység pedig ott lehet csupán, hol a tagokat ugyanazon lélek hatja át; én egységes egyházat egységes hit, azonos hitvallás nélkül elképzelni nem tudok s a megegyező hitet különösen nélkülözhetlennek látom azoknál, kik református ahyaszentegyházunkban az igének hirdetésére s ezáltal a Krisztus testének építésére hivatvák. És'ha ez az egységes erős hit, hamisítatlan kálvinista vallásos érzés meg van mi bennünk; ha bizonyságot is teszünk erről, nemcsak" az evangéliomnak buzgó hirdetése által, hanem életünkön is megláttatik annak isteni hatalma; ha tudjuk azt, hogy az isiennek országa nem beszédben áll, hanem erőben és azt az erőt meg is találjuk a mindeneket összekötő szeretetben: akkor nyitva lesz előttünk az út egyházunk tagjainak a szivéhez; az Istennek lelke ismét meg fogja tölteni az oly sok helyen ürességtől kongó templomokat; s ostromolhatja afergetegek szélvésze és hullámverése egyházunk hajóját, el nem sűlyed és nem zúzódik szét a szírieken sem, mert benne lesz maga a Krisztus és pedig nem az alvó, hanem aki a parancsnoki hidon áll, hogy elvezessen ide alant az Istenben való megnyugvásnak, oda fent pedig a boldog örökkévalóságnak csendes kikötőjébe. Ez volt a mi kálvinista őseink igaz hite, mely által cselekedtek nagyságod dolgokat; ez a mi szent örökségünk s a kegyelemnek istene megőriz minket attól a kárhozatos romlástól és szégyentől, hogy ezt a kincsej elvesztegessük. Ezt az áldozatos hitet kell felébresztenünk, ébren tartanunk, az élőtökének ezt a kincsbányáját kell feltakarnunk az önzés és anyagelvüség rárakodott, néhol immár sziklává merevült homokrétegei alól s az anyagi' nehézségek önmaguktól megszűnnek. Mert tagadhatatlan, hogy ezek is vannak, sőt szórványosan bár, de közigazgatási perek alakjában jelentkeznek is már ittott a mi egyházmegyénkben is. Legkivált a díjlevelek kiszolgáltatása körül. Ezen a téren két nagy tévedésre kell felhívnom a nt. Egyházmegyei Közgyűlés, ebben különösen az egyházközségek igen tisztelt világi képviselőinek becses figyelmét. Az egyiket az egyházi tisztviselői javadalomba tartozó földek eredeténél és azok értékelésénél tapasztaljuk. Innét is, onnét is hallani a képzelt teljes ellátás önérzetes kijelentését: „adtunk földbirtokot a javadalmasoknak !* Hát ez nagy \
