Dunántúli Protestáns Lap, 1920 (31. évfolyam, 1-23. szám)

1920-06-09 / 2. szám

1920. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 7. oldal: gását a nemzetalkotó és megtartó géniuszának s aztán elemezni kezdjük Tisza István egyéniségét: a törté­nelmi igazság fényénél szinte elámulva látjuk, hogyan egyesültek benne a históriai nagy elődök erényei. Ugyanaz az alkotmányos érzék és a nemzeti közügy iránti komoly és önzetlen érdeklődés vezette, amely a honalapító hét vezért Pusztaszer mezején ; az ország kormányzásában és igazgatásában az a bölcsesség és etély volt tulajdona, amely a keresz­tyénné lett Magyarország első nagy királyának uralma alatt hosszú századokra megalapozta hazánk jövendő­jét s kitűzte politikájának irányait; csüggedetlen ki­tartása az ország érdekében folyó munkában ugyan­abból az erőforrásból táplálkozott, amely a tatárjárás utáni óriási erőfeszítéseket lehetővé tette; lovagias érzése, nemes leifogása — a legdaliásabb magyar keresztyén leventéhez, Hunyadi Lászlóéhoz volt ha­sonló ; a tettre való készségben, a cselekvő nagyság­ban — az erőskezü, de igazságos Hollós Mátyás volt tanítómestere; a magyar alkotmány épségének és a vallásszabadságnak szoros és szerves kapcsolatát épp úgy át tudta érteni s épp úgy tudta védelmezni, mint a sasszemü, erőslelkü Bethlen Gábor; a „Ne bántsd a magyart“ jelige épp oly komoly tartalommal birt nála s oly súllyal esett latba, mint az államférfi, had­vezér és költő hármas koszorúját hordozó Zrínyi Miklós ajakán; szivében ugyanaz az izzó fajszeretet égett s tüzesítette át egész valóját, elméjét pedig ugyanaz az emelkedett modern kultúrfelfogás irányí­totta, mint Széchenyiét; a népszerűség megvetésében s a maga személyét áldozatul dobni kész elszántság­ban a nagy magyar hadvezérrel, Budavár hős vissza­­foglalójávai, Görgeyvel volt rokon; puritán gondol­kodásában és erkölcsi nagyságában pedig — ami egyéniségét igazi dicsfénnyel koronázta — egész köz­életünkben és történelmünkben talán csak Deák Ferenccel hasonlítható össze. Az egy igaz Isten alázatos félelme, a haza forró szeretete, bölcsesség a megfontolásban és elszántság a kivitelben; fáradhatatlanság a munkában és lan­kadatlanság az áldozatkészségben, a meggyőződés nyílt hangoztatása és a meggyőződéshez igazodó cselekvés; rettenthetetlen merészség a maga személyét illető dolgokban s szivetgyötrő aggodalmasság a haza ügyeinek intézésében; mindezek a fényes erények, kiváló tulajdonságok — gazdag tudással és tapasz­talatokkal párosulva sűrűsödtek össze Tisza István­ban, kinek emlékezetét megújítani és ünnepelni jöt­tünk össze ma itt, tiszteletre és szeretetre méltó köré­ben a győri református egyház kis seregének, mely mint alkotó része a dunántúli egyházkerületnek, Krisztus országa építésének buzgó munkájában oly lelkesen és hiven, annyi megértéssel és odaadással követte nagy­nevű főgondnokunk vezéri lobogóját. Ám ez az ünnep nem szabad, hogy csak a győri református egyház szűk körére szorítkozzék, — nem szabad, hogy a hang, mely ma itt mindnyájunk szivé­ben kél, kiáltó szóként röppenjen el a közélet sivár pusztaságában! Tisza István szelleme bizonyára tilta­koznék a csupán csengő szavakban megnyilatkozó ünnepeltetés ellen, de mást követel a haza érdeke is. Azt követeli, hogy Tisza István emléke gazdag erőforrás legyen az egész magyar nemzet számára ezekben a mai keserves időkben, amikor súlyosabb megpróbáltatás nehe­zedik Magyarországra, mintamilyenakár amohipusztán, akár a mohácsi mezőn szakadt ránk s amikor jobban, mint valaha, van szükség a nemzet egyetértésére és áldo­zatos munkájára, mondhatjuk, összes szellemi és anyagi erőink legteljesebb megfeszítésére. Lássa be végre mindenki ebben a sokat szenvedett, külső ellen­ségtől annyiszor háborgatott, pártos belső viszályoktól annyit szakgatott boldogtalan országban, hogy Tisza István milyen igazi nagy ember, s milyen nagyon igaz ember volt, és mennyire igaza volt mindenben — s ha életében az álarcnélküli gonoszság és az orcátlan irigység, a korlátlan elvakultság s a jóhiszemű korlátoltság annyira támadták, legalább most, vértanú halála után csoportosuljunk mindannyian a köré a zászló köré, amit az ő neve és az ő emléke, az ő politikája és tanítása jelent. Ha Tisza Istvánt most három éve félre nem tol­ják a parancsnoki hídról, a nemzet hajója bizonyára nem futott volna rá a hitvány „őszi rózsa forradalom“ zátonyára. S ha őt orvul le nem gyilkolják, szeren­csétlen hazánk bizonyára nem tévedt volna bele gyáván, botorul a vörös uralom mérget árasztó pisz­kos posványába. És ha élne, ma volna az országos politika terén nemcsak tanácsadásban bölcs, hanem cselekvésre is képes és kész vezetőnk, akit bátran, bizalommal és diadallal követhetnénk a megújhodás­nak és az új életnek nehéz, de fölfelé vivő útján! De Tisza István örökre lehúnyt szemmel, el­némult ajakkal, lehanyatlott kézzel ott fekszik, ott porlad a geszti sirbolt csöndes mélyében, nem tudva, hogy a szomszédságban, a hires „radványi sötét erdő“ már nem Magyarország többé, oláh fejszecsapása hull ott a régi magyar televényből nőtt fák gyökerére . . . Ám Tisza István gyilkosai mégis csak félmun­kát végeztek ! Elpusztították a halandó testet, össze­törvén annak omlatag porsátorát, de nem ölhették meg a lelket, a szellemet, amely Tisza István hal­hatatlan egyéniségének soha el nem múló, örökké élő alkotó része volt. Ez a szellem lebegni fog időtlen-időkig a magyar föld feletta felett is, amelyet egyelőre elszakított tőlünk a történelmi vaksággal párosult kajánság és kapzsiság s mi magyarok a magyar Kárpátoktól a magyar Adriáig, valamennyien ragadjuk meg azt a szellemet, magunkévá téve örök tulajdonul I A Tisza István neve ne maradjon üres hang, hanem legyen verejtékes munka irányítója és ha kell: harcos küzdelmek lobogója! A Tisza István politikáját, — amely egyetlen jelszót ismer, azt, hogy „a haza minden előtt“ tegyük

Next

/
Thumbnails
Contents