Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-02-22 / 8. szám
1919. DUNÁNTÚLI protestáns lap. 59. oldal. sorok nagyon komolyak. Csak fel kell nézni a toronyórára, felcsapó lángok vörös fénye oda világol. Lehet látni, amint a mutató gyorsan s akadálytalanul halad a tizenkettő felé. Nem sokára kondul az óra, amikor e szavak igazsága rémes komolysággal bebizonyúl. Addig tegyünk meg tehát mindent, amig lehet. Fogjunk össze! Forrjunk össze! Ne mondja senki non possumus! Félek, hogy erre a kor felettünk uralkodó szelleme is non possumus-sál felel ha arról lesz szó, hogy megadja-e számunkra a belépést a jövő ajtaján. Tegyük össze, ami szomorú, szegényes s gyakran könytől sós kenyerünket és osszuk széjjel igazságosan. Ha a kenyér szocializálásának ezt a nagy művét lesz erőnk végrehajtani a Krisztus nevében, én hiszem, hogy megelégíttettünk és kosarak kellenek a maradékdaraboknak is. Czeglédy Sándor. Merre menjünk? Minden vádol bennünket. Vádol az, ha terveket szövünk. Vádol az, ha egyszerűen annyit mondunk: dolgozzunk! Vádol az, ha felismerve mulasztásunkat, munkához látunk. Annyi helyet hanyagoltunk el! Annyi hely sóhajtozik erőteljes cselekvés után! Miért kergetik egymást a tervek ? Óh, mert annyi problémánk van! Sokkal több, mint amennyit sajtónk előhozott és sokkal sürgősebbek, mint amilyeneknek a legvérmesebb reformerek gondolják. Egyházi életünk, mintha sokáig ugaron hagyott föld lenne, buja termékenységgel termeli ki az eltisztitandó és megoldandó problémák százait. Ne nevezzük az eltisztításukra irányuló terveket külön-külön „egyházmentő“ terveknek. Mindegyik csak egy-egy darabját akarja felszántani az őstenyészetü ugarnak. És hány helyen kell belenyomnunk az ekét, mig mindenütt eleven föld szomjazik az ég felé várva az áldást! Várjunk ? Nem lehet I Nem szabad 1 Ha van bennünk akkora hit, mint a mustármag, ha van bennünk vér, ha elevenen lüktet szivünkben az élni akarás vágya, ha nem szaggatták szét idegeinket az utóbbi hónapoknak néha reményteljes gyermekkacajjal, néha a halálfélelem és a végelgyengülés sóhajaival átszőtt rémes melódiái, akkor talpra kell állanunk. Igen. Meg kell nyerni a népet Isten országának. Agitátorok, próféták, apostolok kellenek a gyülekezetekbe, kik szivükből kisugárzó aranyszálakkal kapcsolják a lelkeket Krisztushoz s önfeláldozó hősiességgel teljesen odaadják magukat arra a munkára, melyre elhivatást vettek. Ma minden perc, minden pillanat elmulasztása halálos bűn. Gyülekezeteinkbe életet lehelni, ez a mi legnagyobb, legégetőbb feladatunk. De ez a munka ellentétben áll-e azzal, hogy ezer és ezer részletproblémánk közül néhány nyomasztóan aktuálissal foglalkozzunk, melyek csak látszólag nincsenek kapcsolatban e nagy feladattal ? Kizárja-e ez azt, hogy életjelt adjunk magunkról, hogy némely sürgős és a mostani viharban felvillant kérdés megoldása érdekében szervezkedjünk, 'akik tudunk? Azt jelenti-e ez, hogy ne csináljunk terveket, tehát — ha végigvezetjük a következtetést — hallgattassuk el újságjainkat, zárjuk be a konventet, a püspöki és esperesi hivatalokat, hivatalos és nem hivatalos szerveinket, mert ezek nem végeznek gyülekezeti munkát? Ne tájékozódjunk-e a harcmezőn, melyre előbb-utóbb ki kell lépnünk és ne készítsünk-e haditerveket ? Félretegyünk-e minden olyan munkát, mely nem azonos amazzal, de erősíti azt s annak rovása nélkül végezhető? Ki állította szembe a belső evangélizációt és a külső társadalmi munkát? Ki állította azt, hogy a lelkészi fizetésrendezés, a theol. oktatás reformja, az egyház és állam szétválasztására való előkészület stb. magukban, külön-külön egyházmentő tervek, melyeknek megoldása szükségtelenné teszi a gyülekezeti erőgyűjtést? Ki állítja azok közül, akik szervezkedni akarnak kül- és belpolitikai erőink napfényre hozása végett, hogy csak ez az egy munka lehetséges és ez minden mást pótol? Kevesen vagyunk? Ki tilthatja meg ezeknek a keveseknek, hogy akkor, amikor millióknak kellene munkába állani, tegyenek annyit, amennyit tudnak? Kötelességük cselekedni, szervezkedni és bizonyságot tenni életükről. S mivel kevesen vannak, annál inkább kötelességük, mert azokat is pótolniok kell, kik még ezután vonatnak bele az erőtartalékba. Imádkozzunk csak? Aki imádkozni tud, az cselekedni is tud. Sőt, aki imádkozni tud, annak cselekednie kell. Ma nem lehet cselekedni? Cselekedni mindig lehet, ha kell. S ha kötelességünk cselekedni, akkor törjünk neki hideg és fagyos éjszakának is. De még nem vagyunk itt. S hisszük, hogy nem is jutunk ide. Nem hullaszag tölti ma be a levegőt, de a szülés kínos fájdalomhangjainak zűrzavara. Nem a halál készül, de az élet. A vele járó gyötrelmeket nem ugorhatjuk át. A krízis lázálmain át kell esnünk. Részt kell benne vennünk, mert ez őrjöngő vajúdásból egy új világ készül előtörni. Ha mi is ott leszünk, akkor nem ölhetik meg az újszülöttet a kuruzslók. Ha mi is ápoljuk, akkor csakhamar felismeri bennünk a gondos édesanyát. Ha magára hagyjuk, gonosz mostohák megrontják, elferdítik nevelését, kiölik vagy betömik szivében a helyet, mely számunkra van fenntartva. Sohasem állt előttünk szentebb feladat, mint most. Sohasem kívánt tőlünk többet a jelen, mint most. És sohasem Ígért többet a jövendő, mint most. Sok mulasztásunk közül egyik legélesebben kirívó, épen most a legizgatóbban felkiáltó mulasztásunk az, hogy elfeledkeztünk a keresztyénség szociális hivatásáról. Azt gondoltuk, hogy a gazdasági és szociális kérdések nem tartoznak bele abba az életbe, melynek tökéletességét kell munkálnunk Jézus nevében. Azt