Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-01-05 / 1. szám
4. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1919. mozdítását tűzték ki célul maguk elé s a szivük mélyéig meg vannak győződve affelől, hogy nekünk s az általunk képviselt ügynek a jövendő bárminő változásai között is megvan a létjogosultságunk és hivatásunk a reánk bizott ezerek üdvének, belső nyugalmának alakításában. Czeglédy Sándor. Tudunk-e imádkozni? Tudunk-e, mi, lelkipásztorok? Imádkozás-e az, midőn egy írásművet unottan, vagy mükegyességgel, vagy kidüllesztett mellel elszónokolunk, vagy Borsodi, Révész, Szolnoky és mások után szónokolva elolvasunk? Megvan-e imádságunkban a hamisítatlan, buzgó, alázatos, igazi imádkozó lélek? Imádkozunk-e mi magunknak is elsősorban, nemcsak a gyülekezetnek? Imádkozás-e az a sokféle, hosszabbnál-hosszabb brillírozó irásmű, melyben Isten elé egész memorandumot terjeszt a „buzgó lélek“, szakszerű fejtegetésekkel és kioktatással vegyesen ? Imádkozás-e a még itt-ott divatozó, rémes hosszú gyülésmegnyitó ima, melynek buzgó elmondása, még inkább buzgó végighallgatása fizikai lehetetlenség? Imádkozás-e egy-egy agrikulturális motívumokkal bőven telített mezőgazdasági szakelőadás, amilyent néha még egyházmegyai gyűléseken van szerencsénk hallani? Minek kell még mindig hallani ilyeneket csak azért, mert az imádkozó nem lehet kisebb legény nagytekintélyű elődjénél, aki szintén így „imádkozott“? És ott van a minden imádságok imádsága: a Miatyánk. Egyik elhadarva igyekszik túlesni rajta, mintha ez a minden liturgiális funkciónak gyöngye, csak olyan lényegtelen liturgiái kellék volna. A másik szónokolva, szavalva, minden szavát külön kótázva „adja elő“, mintha ennek az egyszerű, lapidáris, minden szavában mélységet rejtő imádságnak szüksége volna arra, hogy fokozzuk eme tulajdonságait és mintha ilyen fokozás egyáltalán lehetséges volna. Hol van ez imádság elmondásához méltó egyszerű, alázatos imádkozó lélek? Itt mellesleg elgondolkodhatunk afölött is: ha énekelhetnek híveink közösen és elrebeghetjük közösen az urvacsorai vallástételt: miért nem rebeghetjük el együtt leborulva hangosan a Miatyánkot is? Nem szebb, buzgóbb változatosabb volna-e ez, mint a gyülekezet révedező tekintgetése, fészkelődése, lábcserélgetése, mig a tisztelendő ur a Miatyánkon „túlesik“. A hires Ráday grófról mesélik, hogy egy alkalommal egy lelkésszel beszélgetett. A lelkész — előkelő udvariassággal — mindig csak a politikára terelte a szót. Azt hitte egy Rádayval szemben így illik. Ráday ezt észrevéve, így szólt: „Nézze, tisztelendő úr, ha én politikai diskurzust akarok folytatni, akkor Tisza Kálmánnal, vagy egy más, igazi politikussal állok össze beszélgetni. Ha én egy pappal beszélgetek, azt várom, hogy a vallásos dolgokról válthassak eszmecserét“. Nagyon helyes! Asztaltársaságok ki szokták kötni, hogy tagjaik mikor együtt vannak, a saját szakmájukhoz tartozó dolgokról nem társaloghatnak. Mi lenne, ha az orvos mindig a betegségeket, a biró a bűneseteket, a tanár a fizikai törvényeket emlegetné az asztalnál is? A lelkipásztori pálya nem ilyen. A lelkipásztor mindig hivatalban, szolgálatban van. Miről ismerni meg rólunk, hogy mi „követek“ vagyunk? Csak a zsinóros, vagy hosszú kabátról? Ez maholnap lekopik rólunk. Vagy mert ismer mindenki bennünket a faluban? Miért kell nekünk híveinkkel „csak“ a bortermés minémüségéről, vagy a sertések állásáról és még csupán testi egészségük felől diskurálni? Miért félünk mi attól, hogy ha a lelkiekről is előhozakodunk, kimosolyognak, leszólnak bennünket ? Hát ha ez megtörténnék százszor, nem kellene százegyszer is újra cselekednünk? Nem gondoljuk, hogy ha mi kitartó buzgósággal, életünk jó példájával tennénk tanúbizonyságot hitünkről az „életben“ is, egyszer csak meghallanánk ezt a véleményt is: „mégis csak kell alapjának lenni annak a hitnek?“ És miért vagyunk mi papok, ha imádkozni csak ex offo, a palástos funkcióban láttatunk úgy, ahogy eltűnt fiáról tudakozó írásra kér bennünket az atya. Megtesszük. Megköszöni. De miért nem mondjuk egyúttal: Jöjj, felebarátom, folyamodjunk, de ne csak emberekhez, hanem Istenhez is, mert ő az oltalom és vigasztalás? És miért nem imádkozunk vele? Csak pár szót. De szivvel-Iélekkel, hogy az imádság legyen. És miért nem bocsátjuk el azzal: nézd, ezt cselekedd te is, minél többször, ha eltávozol is innen. Attól félünk, kinevet, vagy bolondnak néz bennünket hívünk? Alig! Vagy ha kinevetne is imádkozás helyett? Azért nekünk mégis imádkoznunk kellene. Óh egy kis idő múlva kezdenék belátni: hisz’ tulajdonképen ez így van jól, ennek így kell lenni. Ni csak! hiszen ez pap! Lakodalomba, keresztelői lakomára hívhatnak bénnünket. Hát ugyan miért vagyunk mi ott, a bort vagy a töltött káposztát dicsérni ? — ha annyit sem tehetünk meg, hogy lakoma kezdetén és végén az asztalnál felhívjuk a jelenlevőket asztali áldásra és pár szóból álló, bensőségteljes imádsággal magunk előimádkozzunk? Jelen voltam egyházi ünnepi ebéden. Orgonaszentelés volt. Pohárköszöntő bőven. Ebéd végeztével egy presbyter — nem minden célzatosság nélkül az ott levő és ezt elmulasztó papi vendégekre — felállt és elimádkozta az asztaláldást. Betegnél vagyunk. Miért elégszünk meg bizonytalan, himező-hámozó érdeklődéssel, távozáskor jobbulást „kívánva“, miért nem mondjuk: jer atyámfia, kérjük mi az erőt, vigasztalást ; imádkozzunk a gyógyulás atyjához, buzgó könyörgéssel. Ha mi ekképpen cselekednénk! De hát nagyobb
