Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-01-26 / 4. szám
Harmincadik évfolyam. 4* szám. Pápa, 1919 január 26. DDNÁNTŰLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjelenik minden vasárnap. A lap szellemi részét érintő közlemények a felelős szerkesztő címére (Pápa, «=> Batthyány-utca 16. sz.) küldendők. a Felelős szerkesztő: Czeglédy Sándor. Főmunkatársak: Faragó János Pongrácz József Dr. Vass Vince Dr. Trócsányi Dezső Előfizetési díjak (egy évre 20 K, félévre 10 K), hirdetések, reklamációk Faragé János főmunkatárs cimére küldendők. «=» Hirdetések díja megegyezés szerint. Az 0. R. T. egyházpolitikai reformja. Mi természetesebb, mint, hogy mi, akik az elmúlt évtizedek során részint nyomorúságos anyagi helyzetünk, részint a modern állam mindent absorbeáló hatalmi törekvése miatt a magyar állammal szemben igen belső, anyagi érdekkapcsolatba is jutottunk, a forradalmi erők kirobbanásának perceiben az egész vonalon revízió alá vettük egyházpolitikai álláspontunkat? Az állam életében katasztrófális változás történt. A szemben álló felek közül az egyik megváltozott, lényegbe vágó átalakuláson ment át s egészen természetesnek látszott az a következtetés, hogy a kettő között levő viszonynak is meg kell változnia, új alapokra kell helyeződnie. Hirtelen aktuálissá vált az egyház és állam szétválasztásának, a separatiónak gondolata, amellyel az elmúlt évtizedekekben theoretikusan elég sokat foglalkoztunk, de nem is sejtettük, hogy ily hamar a megvalósulása közvetlen közelében fogunk állani. A népek életében vannak nagy, rejtélyes, teremtő pillanatok, mikor évtizedek, sőt századok titkos vágyai, eszményei néhány hónap alatt virágba szökkennek. 1848 elején az ez évi XX. t.-c.-ben kifejezésre jutott elv még mérhetetlen távolságban látszott lebegni és pár hónap alatt az államélet minden nagyobb megrendülése nélkül valóságra vált, vagy legalább formába öltözött. Nem ily alkotó percek vannak-e most is az idők méhében? gondolták jobbról és balról egyaránt. „Az egyházat az államtól el kell választani, mert a kettő között levő anyagi kapcsolatok fejlődése minden alkalommal féltve őrzött kincsünknek, egyházi autonómiánknak egy-egy darabját ragadja magával. A folytonosan szaporodó államsegély a bizantinismusnak mind nagyobb veszedelmével fenyegeti egyházunkat. Az egyházban levő valláserkölcsi tartalomnak meg kell találnia a maga számára a megfelelő anyagi pilléreket is a hívek áldozatkészségében“. így vélekedtek az egyik oldalon. „Az egyházat és az államot el kell választani egymástól, mert a kettő jelenlegi viszonya csak akadályozza a modern állam eszményének megvalósulását. A separatiót végre kell hajtani, mert az egyházhoz való tartozás, a vallás magánügy s efféle magánérdekek állami istápolása merénylet az adófizető polgárok zsebei ellen“. Vélekedtek a túloldalon. Nem fog-e ez a két idegen tőből sarjadt, de végeredményben ugyanoda vezető gondolat a forradalom feszült légkörében egymásra találni? Nem fogja-e néhány izgalmas nap törvény magaslatára emelni azt az eszmét, melyet néhány hónappal, vagy évvel ezelőtt csak hosszú és szenvedélyes kultúrharc árán lehetett volna megvalósítani? E gondolat élt azok lelkében, akik az államélet ezen új fázisában egyházpolitikánk megújhodására nézve jónak látták nyilatkozatokat tenni. Maguk a nyilatkozatok, amelyek elhangzottak, nem évtizedekre szóló reformmunkálatok alapelvei, hanem csak alkalmi állásfoglalások, amelyeknek mélyén tudatosan, vagy öntudatlanúl ott lappang az az eszme, hogy az egyház és állam között levő viszony újabb szabályozása nem rajtunk, hanem a lassanként konszolidálódó államon fog tnegfordúlni. Egyházunk politikája az új államalakulattal szemben ? Mindaddig, mig a modern állam atheista, keresztyénség- és egyházellenes irányban nem halad, természetszerűleg a legelső sorban számíthat a mi kálvini alapon álló egyházunk legkomolyabb és őszintébb támogatására. A modern állameszme létrejöttében a kálvini reformációnak jogtörténetileg megdönthetetlenűl igazolt, nagy jelentősége van. A modern demokratikus állam csak következetes keresztülvitele azoknak az elveknek, amelyek embrióban már a kálvini reformáció első étappejában megvoltak. A kor legnagyobb jelszavai, legfenköltebb eszméi kálvinista népek és kálvinista szivek talajában gyökereznek. Azért a reakció otromba vádját joggal rázzuk le magunkról. Ha kissé anachronistikusan ható királyhűségünket féktelen fanatizmussal lob-
