Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-10-26 / 18. szám
120. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1919. meríthető szív nemes áldozatkészsége és rakja le áldozatát iskoláink jövendő életének megalapozásához. Az egyházkerület minden egyes lelkésze tegye sajátjává iskolánk ügyét és felelősségének érzetében gyűjtse össze hiveink adományait. A gyűjtés eredményéről a püspöki hivatal jelentést kér s a gyűjtött összeg annak idején a főiskolai pénztárba juttatandó. Mutassuk meg, hogy élünk s azokhoz, kik életet és hitet adtak nekünk, méltók maradtunk. Egyházi életünk reintegrálása. Az új helyzetben még mindig elég sokan nincsenek tisztában arra nézve, hogy működésük súlypontját az egyházi életnek melyik területére kell helyezniük. Panaszok hangzanak el a helyzet bizonytalanságáról, a tájékozatlanságról, a normális egyházi élet visszatérésének lassúságáról. A panaszok között bizonyára vannak jogosultak is. Ám ennek oka a körülmények vaskényszerében rejlik, olyan tényezőkben, melyeknek irányítására alig gyakorolhat közülünk valaki befolyást. A panaszkodók túlnyomó része hasonlít azokhoz a naiv emberekhez, akik elkeseredett szivvel gondolnak arra, hogy a világháború utolsó lapjának lezáródásával nem tértek vissza azonnal a béke boldog és idilli viszonyai. Ezek nem veszik figyelembe, hogy úgy az állami, mint az egyházi élet terén az elmúlt évek, de különösen a kommün hónapjai alatt olyan végzetes sebek estek, amelyeknek gyógyulásához esetleg évtizedek válnak szükségessé. Ezek nem tudnak belenyugodni abba a változhatlan — de nem vigasztalan — ténybe, hogy a mi életünk már nem boldog évtizedek munkájának csendes továbbfejlesztése lesz, de heroikus küzdelem egyházi életünk vérző sebeinek begyógyítására. Egyházkerületünk veszteségei egyenes arányban vannak egyetemes egyházunk kárvailásával, veszteségünk nagyságát eléggé mutatta az elmúlt napokban a határozatképtelenül maradt zsinat és konvent, eléggé mutatják azok a nagy nehézségek, melyek egyházkerületi közgyűlésünk összehívása, sőt feledhetetlen emlékű főgondnok urunk árván maradt székének betöltése elé tolulnak. Bármily fájdalmasak is ezek az egyházunk hivatalos életében mutatkozó technikai nehézségek, még súlyosabb az a kárvallás, ami egyetemes egyházunk belső ethikai fajsúlyán esett. Egyházunk veteményes kertjei, az iskolák a hosszú háborús évek alatt lassanként mind jobban elvesztették az egyház érdekében kifejtett aktiv erejüket, tanulatlan, fegyelmezetlen gyermekek tömegét bocsátották ki a világba, a tanerők sok esetben rabul estek „a világboldogító“ iránynak, mely legszentebb érdekeinket lábbal taposta. A kommün hónapjai nem bukkantak fel váratlanul; egyszerű kifejeződései voltak azok egy korhadási folyamatnak, melynek elágazódásai messze visszanyúlnak a világháború kezdetéig, sőt azelőtti időkre. Az igehirdetés, mely oly lázas mohósággal vetette magát annak idején a „háborús“ témákra, lassanként sok helyütt ellanyhult s megszűnt igazi lendítő erő lenni a nép életében. A templomok, melyek a vihar elején úgy benépesedtek, lassanként mind jobban kiürülnek. A gyülekezetek belső összhangját sok helyütt valami kesernyés hang zavarta meg: állandó guerilla harc folyik a díjlevelek, a fizetések körül. Az egyházi élet felépítményei, a zsinat, a konvent mind többet szenvedtek az idegen megszállás keserves megpróbáltatásai alatt. Lelkészképzésünk ügye csaknem holtpontra jutott a háborús izgalmakkal telített rövid tanévek s a kényszerszülte szerencsétlen háborús tanfolyamok által. Ámde mindezek közismert dolgok, s helyesebben járok el, ha az olvasó figyelmét a jövőre irányítom. Mindenféle fantasztikus légvár hajszolásáról le kell mondanunk s teljes erővel rá kell térnünk egyházi életünk reintegrálására. Minden egyéni keserűség félretételével, a hátunk mögött valók feledésével, új, bátor és összhangzatos munkába kell kezdenünk a jövő érdekében. Soha olyan felelősségteljes napokat nem éltünk át, mint a jelenben. Létünk, vagy nem létünk forog kockán. Amit most elvesztünk, azt soha többé helyrehozni nem lehet. Aki most a felelősséget más vállára tologatja s az Istentől rá bízott feladatot elhanyagolja, az építésnek olyan alkalmát mulasztja el, aminőt sohasem fognak hozni az egymás után következő évtizedek. A munka, mint olvasóink a múlt lapszámunkból s a szállongó hírekből tudhatják, az egyházkerületen teljes intenzitással megindult. Püspök urunk nagy akaraterővel szállott síkra egyházi érdekeinkért, drága intézményeink fennmaradásáért, sok megpróbáltatásnak kitett lelkésztársaink anyagi előmeneteléért. Csak azok, akik látják őt erő- és idegemésztő tevékenységében, nehéz utazásai közepette, mindenre kiterjedő gondjai között^ azok tudják igazán, mit és mennyit dolgozik ő a közügy érdekében. S hála Isten, munkáját siker kiséri. A roppant nehézségek között intézményeink normálisan funkcionálnak, érdekeink, jogos kívánságaink meghallgattatásra és kielégítésre találnak s az egyházkerület fókusában olyan élet pezsdül fel, aminőre ezelőtt néhány hónappal még csak gondolni sem lehetett. De természetes, hogy ebben a tevékenységben neki szüksége van az egyházkerület egész lel készt karának, minden világi férfiának odaadó támogatására. A corcyrai öbölben egyszer az athéni tengernagy, ki népe felszabadítására ment oda, kihajózván a spártai ellenség elé, hátra nézett meggyőződni, hogy követik-e a corcyrai szövetségesek. Meggyőződött, hogy követik ugyan, de minden hajó legénysége dühös harcban van egymással. Nos, minálunk ne úgy legyen! Itt mindenkinek a
