Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-01-05 / 1. szám
2. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1919 habokba, annál közelebb van ahhoz, hogy dicsőségben és fényben bukkanjon elő. Olyan idő nem jöhet, amikor mi ránk, a mi isteni eredetű kincsünkre ne volna szükség. Mi megkezdjük ez évben az új munkát. A romok helyén új épületet fogunk emelni. Megépítjük a magyar református népegyházat. Eddig is az voltunk, eztán még inkább azok leszünk. Türelemmel, önfeláldozó hűséggel eltakarítjuk a romokat, megvizsgáljuk a gondos szeretet igaz tekintetével a sebeket és balzsamot töltünk rájuk. Szeretjük a hiveinket, mi szegény megpróbált, véren s tűzön átment feleinket. Megértjük őket és ők is megértenek minket. Folytatjuk a munkát önzetlenebbül, igazabban, mint eddig. Mikor a szegénység a legnagyobbnak látszik, mi gazdagok leszünk. Gazdagok, hogy még másoknak is juttassunk. Missziói hivatásunkat komolyan munkába veszszük. Azokat, kik túl Erdély hegyein, Délmagyarország folyóin politikai határok választanak el tőlünk, ezután még jobban szeretjük. A szeretetet nem lehet határok közé szorítani. Velük egyek leszünk, ha az egész világ állana is közénk és közéjük. S ők szintén szeretni fognak. S ebben a kölcsönös szeretetben ott van a boldog jövendő záloga. S nekünk egyébként, bármily paradoxomnak látszik is, kötelességünk reménykedni'. A mi szeretetünk ezrek szeretete, a mi reménységünk ezrek reménykedése. Mintha a sötét ég alatt tova száguldó viharban ismerő, dallamot hozna felém a szelek szárnya. A hanvai prédikátor dalára ismerek: Végtére elborul s nyomasztó nagy éj lesz; A levert lélek egy sötét vágyat érez : Nem élni 1 nem élni! De egy-egy csillag gyúl a felhőkön távolj Fellobbanó fénye lelkűnkig világol : Remélni! Remélni! yr. Olvasóinkhoz! Nehéz időben, súlyos válságok tornyosuló fellegei alatt veszem kezembe a tollat, hogy ennek a harmincadik évfolyamába lépett lapnak olvasóit tájékoztassam egyfelől a lap belső életében végbement változásokról, másfelől — már amennyire a mostani katasztrofális időkben lehetséges — néhány szempontot jelöljek meg, melyek a jövendő válságos napokban szüntelenül előttünk fognak lebegni. A lap volt felelős szerkesztője, Kis József esperes aúr, mint a múlt évfolyam 48. számában előre jelezte, szerkesztőségtől megvált s a lap tulajdonjogát a 21 évvel ezelőtt történt megállapodás szerint a lap régebbi szerkesztőjének s egyben tulajdonosának, Németh István püspök urnák rendelkezésére bocsátotta. Tette ezt egyfelől azért, hogy a szerkesztéssel járó terhes feladatokból 21 évi munka után másoknak is részt juttasson, hogy a lapkiadás mind jobban megnövekvő terheitől mentesüljön, de tette bizonyára első sorban azért, hogy teret engedjen annak a kezdeményezésnek, amellyel dr. Vass Vince és társai az őszi kerületi közgyűlés előtt felléptek. Kétségtelennek látta, hogy anyagi erőink sokkal korlátoltabbak, mintsem kerületünk egyházi lapok iránt érdeklődő közönsége két meglehetősen rokoncélzatu lapot fenntartani képes volna. Egyébként, hogy részéről a szerkesztőségből való megválás minő érzülettel történt, mutatják a múlt számban közölt „Búcsúzó“-jának szavai: „(a laptól) azért nem válunk meg végleg, jobban mondva nem válunk el tőle.* ígéri, hogy alkalomadtán a lapot cikkeivel továbbra is támogatni fogja. Dr. Vass Vince, aki a lap szerkesztésében Kis Józsefnek a legtermészetesebb módon utóda lett volna, mint olvasóink egy régebbi híradásunkból tudják, nagyfontosságu megbízatással külföldön tartózkodik s e percben nincs abban a helyzetben, hogy a lap irányításáért és szerkesztéséért a felelősséget viselje. Kezdeményezéséről baráti közléseiből tudok egyet-mást, de az ő s társai szándékai felől teljes mértékben nem vagyok tájékoztatva. Munkáját, amelyet egy bizonyos irányban megkezdett, hazaérkeztéig összebonyolítani nem akarom s így nem tehetek mást, mint Németh István püspök úr felhívására a szerkesztést addig is, mig a kezdeményezőkkel a dolgot végleg rendezhetem — amire nézve a legjobb reménységet táplálom — teljesen a magam intenciói szerint vállalom. Nagyon megkönnyíti e téren feladatomat a lap tulajdonosának hozzám intézett azon loyalis nyilatkozata, hogy a lap tulajdonjogát adandó alkalommal az egyházkerületnek szándékozik átengedni s a szerkesztésére befolyást gyakorolni nem akar. Ilyen körülmények között normális viszonyok mellett egy olyan testület előtt, mint a dunántúli ref. egyházkerület, szót emelhetni s annak közvéleménye alakításában valamennyire is részt venni, valóban igen megtisztelő és felemelő feladat volna rám nézve. Megkönnyíti feladatomat az is, hogy Faragó János főgím. igazgató úr, aki hosszú időn át nagy pontossággal és rendszeretettel látta el a lap adminisztrácionális ügyeit, a fenforgó nehéz helyzetre való tekintettel püspök úr kértére, az én oldalam mellett is továbbra hajlandó megmaradni. A másik oldalon azonban ott áll előttem a leküzdendő nehézségek egész tömege. Nem szólok arról, hogy a lap dolgozó társainak csapatát valósággal eztán kell megszervezni, a hirszolgálat teljesebbé tételére sok embert eztán kell megnyerni s közügy^ nk
