Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-04-14 / 15. szám
15. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 71. oldal. pillanatbari, ha ezredesünk életveszélybe kerül, ne kockáztatta volna meg érte életét, nemcsak azért, mert parancsnokunk, hanem mert éreztük és érezzük, hogy szeret bennünket. Újra felcsendült az ének s a sirok milliója jelent meg szemeink előtt, melyeknek nagy tömege már felhantolva, begyöpösödve, korhadt fakeresztekkel lezárt millió életet, egy részük azonban még sötét rémesen, üresen tátong előttünk, de „Nincs már szivünk félelmére, nézni sirunk fenekére“, mert jól tudjuk és hittük ezredesünkkel egyetemben, hogy csak az anyag, a test, a kereszt porlad el, de az, ami bennünket ide a kis völgybe hajtott, az, ami bennünket felemelt e véres göröngyü földről a tiszta azur égbe — az Jézus példájából látva örök — mienk. A végén még két megható, közös imádságba olvadtunk össze, mint egy család hivő gyermekei: az Úri imádságba s a Himnuszba. Hogy ezek után az a hála, az a szeretet, az az erős hit, amely az egész csoportot ezredesünk háromszoros éltetésére ösztönözte, őszinte, igaz volt, arról rendületlenül megvagyok győződve. Ez az éljen ! is imádság volt: a véres .napok keserves világában niegkérgesedett, de hinni, szeretni mindig kész magyar protestáns baka szivének hálaimádsága és óhajtása. Olasz harctér, 1918 nagypéntek. Merétey Sándor. Kein dicsekedés, hanem kötelesség. Esperesi felhívás folytán adatokat kellett beküldenünk „A magyar tanító a háborúban“ cimü munkához. E vállalkozás célja bizonyára az, hogy a tanítónak a háborúban kifejtett hazafias munkáját megvilágítsa s a bekövetkező társadalmi elhelyezkedések küzdelmében a tanítóságnak méltó helye biztosítására hathatós fegyver legyen, Helyes, nemes cél ; szó nem férhet hozzá; fontos nemzeti érdek, hogy a népnevelő tisztelete és becsülete, bármit hozzon a jövő, megóvassék, érdeme elismerésre találjon. De amikor egyházunk építő munkásai egyik csoportját kiemeli; ellenben a másikról, a nemzeti, egyházi és népnevelési szempontból nem kevésbbé munkásról és érdemesről nem szól, meg sem emlékezik: annak helyzetét a jövőben csak megnehezíti; mert hallgatása azt a látszatot mutatja, mintha a magyar lelkész nem tett volna a háborúban semmit; vagy legalább annyit nem, mint a tanítóság. Különösen figyelembe veendőnek tartom ezt most, mikor előjelek látszanak arra, hogy a magyar társadalom egyes osztályaiban mesterségesen szítják a lelkészellenes hangulatot. Móricz Zs. „Fáklyá“-ja, Szemere Gy.-nek a Vasárnapi Újságban folyó regénye s túl a Dunán (talán másutt is) papságunk jelentékeny részének kínos küzdelme a hívekkel az őt megillető, jogos kenyérért: elég intő jelek lehetnek arra, hogy egyházi hatóságaink a lelkészekre is gondoljanak. A háború alatt a lelkész sem ült összetett kezekkel; s ha vérével nem szolgálhatta, szolgálta hazáját verejtékével, könyével, az ellenálló erőt, hazaszeretetei építő, fontos munkájával; nyomorúságos sorsának példaszerű viselésével; eszével, szivével, minden erejével. Hogy a magyar nép a háborúban örök dicsőséget szerzett nevének, része van abban a papjának is, ki vigasztalásával és segítő kezével ott állott a küzdő honvéd árván maradt kedvesei mellett. Azért, hogy mi nem lármáztunk tele szájjal, amikor cselekednünk kellett: mostoha elbánást nem érdemelünk. Szomorú következménye lehetett volna annak, ha félreállunk. Szívósan ellenálló sereg, gazdag erőforrás volt a magyar falu, s benne élő példa, csüggedetlen, bátorító vezér a magyar pap. Mikor a társadalom előtt hamis képben festeni, gúnyolni, gyalázni akarnak: ezt megmutatni nem dicsekedés, hanem kötelesség. BÚCS, 1918 április 7. Soós Károly. KÖNYVISMERTETÉS. Harangszó után. E cimen egy 208 lapra tér-, jedő, érdemes munkát irt Mészáros János laskói református lelkész a reformáció négyszázados évfordulójának ünnepére, a futkározó hamis atyafiak támadása ellen magyar református egyházunk tagjai számára az írásból merített beszélgetések alakjában. Kétségtelen, hogy évtizedek óta elég nagy gondot okoz itt és ott a helybeli lelkésznek is, a felettes hatóságoknak is annak a rombolásnak meggátlása és újra helyreállítása, amit a rajongó szekták okoznak. És éppen ezért igen kívánatos volt, hogy jó útmutató kerüljön a kezükbe olyan tájékozott és jónevü férfi kezéből, aki jártas az írásban, jártas az ős keresztyénség és az ős protestántizmus történetében és ismeri azokat a nemes, csorbíthatatlan fegyvereket, miket ebben a két harcos korban a legkiválóbbak diadalmasan forgattak. Olyan férfi kezéből, aki maga is küzködött már a szekták rajongóival. Ilyen a munka érdemes szerzője. A szentirás és Kálvin munkái fényével világít meg minden kérdést, felhasználva minden világosító eszközt a mai kor tudománytárából is. Helyes a forma is, amelyben ir: a beszélgetések formája. E fölött tűnődve, úgy találta, írja: „Hogy a gyülekezetem kebelében még csak gyermekkorát élő nőegylet tagjaival végzem, templomi istenitisztelet után, e fontos kérdés megbeszélését. Azért az Ige elcsendült mennyei harangszava után a nőegyletbe siettem, hol a templomban tárgyalt kérdéseket bővebben beszéltük és világosítottuk meg." Természetes, hogy a védekezés közben előkerülnek egyházunknak mai fogyatkozásai, gyengéi is, amelyeknek orvoslását azonban nem az elszakadásban, a szektáskodásban kell keresnünk, hanem a régi, igaz eszményhez való visszatérésben ! Kívánatos, hogy lelkészeink megismerjék ezt a munkát. Oly helyeken pedig, ahol már is gyökeret
