Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-04-07 / 14. szám
14. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 67. oldal. hely jut bár, de a lelkiismereti szabadságnak nem előtte, hanem mögötte; lelkiismeretünk első helyen való tanítói nem emberek, hanem maga Krisztus. Amint a fenntiekből látszik, ez a nagyok Dunántúlja s bizonyára ez a miénk is, a nagyokra néző kicsinyeké. Természetes, hogy a tisztes orthodoxia is becsült volt itt, de túlzásra, mint a most lezajlott úrvacsorái vitákban is, azt mindig más kerületek hatása ragadtatta. Csoda-e ily módon, ha a 400-os hagyományhoz illően hozta meg kerületünk most is az úrvacsorái vitában való állásfoglalását: „A problémát a föbbség jogán bármely irányban eldönthetőnek nem tartja“. Nem a szabadelvű, más kerületből származott főgondnok lelke, hanem Dunántúl múltja alakította így a jelent. És a jövendő? A 243 pont alatt „az egyházkerületi közgyűlés felkéri lelkésznevelésünk minden őszinte barátját a Dunántúli Ref. Ifj. Munkások Szövetsége munkájának támogatására,“ a jövőt fenyegető lelkészhiány elleni küzdelemre. Meg tudtuk volna-é cselekedni ezt, ha a mostanában szóhoz jutott túlzó orthodoxia sebeket ütő uralma vette volna át vallásos életünk vezetését ? — Soha. De most a kerület az urvacsorai kérdésekben nyilvánított állásfoglalásával megmutatta, hogy — dunántúliak maradtunk. Így már> kedves olvasó, érdemes ebbe a Szövetségbe belépni, lelkészeket toborzani az üldözések okozta veszteségeink pótlására, legalább szellemi protestáns unióra, szép hagyományaink ápolására. Kiss Zoltán. Apokalypsis. Motto: „Az éjszaka elmúlt; a nap pedig elközelgett.“ Rom. 13 :12 a. „És lészen egy akol és egy pásztor.“ Ján. 10 : ie b. Lelki szemeim előtt megjelenik a múlt, a jelen és a jövendő! Természetesen nem tudom, de nem is akarom magamhoz ölelni az idő korlátlan folyamát a maga abszolút végtelenségében. Nyugtalan elmém, működésében fékentartván a szeszélyes fantáziát, a közelmúlt felé tekint . . . Látom a roppant nagy városok fényes utcáin a zajgó, vidám, könnyelmű és pompázó tömeget. Minden szinte lebegni látszik a könynyüségtől. Száguld, rohan az élet ... És e zajban olyan szomorúan sírnak, szólnak a templomok harangjai, mint a szülőket vesztett árvák. Senki sem látszik figyelni reájuk. A tömeget csak a hirdetőoszlopok plakátai érdeklik, ... az újdonságok ! A színházak, a mozik, a mulatók, a kávéházak telve vannak, . . . a templom majdnem üres ! Úgy tűnik fel, mint valami régi elmúlt kornak még megmaradt bús emléke. Az atheista tudós fényes előadóteremben a hallgatók élénk helyeslése közben hirdeti a maga könnyű tudományát s egy elegáns gesztussal veti el mindazt, ami évszázadokon át mozgatta a sziveket. Mindez — úgymond — a műveletlen tömegek fékentartását akarta szolgálni ... Az Isten embere pedig — látván mindezeket — elbúsul szive mélyén, hangja elcsuklik a fájdalomtól. És ismét felemeltem szemeimet s íme az utcák szokatlan jelleget öltöttek, egy pillanatra megállott minden, a tömegek ajkáról visszhangzik: „Éljen a háború !“ Azután újból megindult az élet, de amikor az utcákat a sebesült, soha nem látott szenvedésektől megtört vitézek lepik el, — akik közül oly sokan csendes kis falujukból zsoltáros ajakkal indultak a világtörténelem halálos kapui elé, — akkor az arcokról eltűnik a mosoly s ime a templom telni kezd, ugyannyira, hogy az Isten embere az igazi ádvent közelgését véli látni s egyik-másik tudós is gondolkodóba esik. De ime elborzadok ! Szemeim előtt eddig ismeretlen rémek jelennek meg: a posztócsalók, a papirbakancsszállítók, az uzsorások, a lelketlen paraziták, akik az emberiség tengernyi szenvedéseiből, a vértől áradó patakokból is csak a maguk hasznát akarják halászni. Megjelenik az ősember legutálatosabb vonása : az önzés, a telhetetlenség. Legborzalmasabb háború szülte rém : „az árdrágító“. Látom segítőtársait, mint hiénákat portyázni szerteszét, amint összevásárolják, ismeretlen raktárakban felhalmozzák az emberiség mindennapi közszükségleteit. A rém ott ül kényelmes borszékében s várja az alkalmas pillanatot, amikor minden hírlap hirdetéseiben ott olvasható szózata: „Vegyen, mert nem lesz !“ Titokban pedig a vérárán szerzett utolsó filléreket is felszívja s esténként elzárkózva számlálgatja a tarka bankókat. A lámpa fényénél a telhetetlenségből megüvegesedett szemei csillognak ... Az Isten embere felsóhajt: „A bűn felette nagyon elszaporodott, eltörli immár az Úr az embert a föld színéről!“ S ismét másfelé ragadtattam el lelkemben. A falusi templom mögött szerényen meghúzódó paróchia ablakán átszivárog a pislogó mécs gyenge fénye. Bepillantva az ablakon, látom a prédikátor komoly alakját, de arcán ott a csüggedés, szemeiben ott honol a fájdalom. Reszkető kézzel ezt irja egy régi matrikula megsárgult, de üresen maradt lapjára: „A népemet meghódította az anyagiasság, a Sátán hinti a konkolyt s ez elnyomta a tiszta búzát, az én erőm elalél!“ ... Az Isten embere eltakarja arcát s szivettépő zokogásban tör ki . . . De haliga ! E fájdalmas és siró hangokra menynyei fényben megjelenik az Isten angyala s az Isten embere könnybelábadt szemeivel megihletődve csüng ajkain, amint harsány szavai áthasítják a levegői, túlharsogják a harci lármát, az ágyuk halálos szaván is átcsendülnek: „Ne csüggedj el, óh Isten embere! Hisz meg vagyon Írva az isteni végzet könyvében, hogy mindennek így kellett lennie. Ha őrültnek, megtébolyodottnak tartanak is az emberek, hidd el, hogy ez mégis az új élet előjele. Az Embernek Fia is azt mondotta néktek, hogy kínok előzik meg azt az időt, amikor jobb felől állanak meg a hivatalosak ! És ez
