Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-02-17 / 7. szám
1918 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. ól. oldal. nek, megaláztatásnak, halálnak. Egy ugyanazon jelenség földi és mennyei értelmének meglátása mondatja néha mélységes paradoxonait. Temetési beszédeiben is azért boldog bizonyságtevő, mert látásában a halál nem mint a bűn büntetése, hanem mint a bennünk megindult isteni élet végső kibontakozása tükröződik. Nem fél úgy beszélni, ahogy beszél, nem fél a dicsérettől, mert az evangéliomi élet megkezdődött hódítását mutatja be a halott életében, nem a halottért, hanem értünk. Minden befejezet éleit egy messzelátó, rrfelyben a magunk fejlődő életének meghosszabbítását rajzolja, egyegy hátunk mögé tett tükör, melyben elénk vetíti jövendőnket. Bár milyen „szép halottai“ vannak is, nem engedi megvesztegetni magát s bátor megmondani: „szivetek a hibás, ha a koporsóban nem ismeri fel az Ur kegyelmét“, „csak fájjon az a szív. Minél jobban fáj, annál jobban közeledsz Isten felé“, kell ez a fájdalom, szükséges ez a fájdalom, mert Istentől jön. Nem veszteség számára a halál, mert nem hisz a halálban. Azért könnyei sincsenek, csak halk szavai, áhítatos fölehajtásai, mert tud vigasztalást, valóságosat, talán ott legjobban, ahol legnehezebb szólani. (Az Ur gondolata). Minél közelebb állanak hozzá, akiket temet, annál kevésbé homiletikai anyagot ad, minél távolabb, annál inkább érezhető a homiléta, aki tudja, hogy az adott esetben mit kell mondania. (A jótett felsőbbsége, Mosolygó ifjú hős, Százados prédikáció). Áldásosán elmélyítette a temetési beszédeket a keresztyén mistika felé, mint amily áldásosán kiemelte a keresztelési esketési és konfirmációi beszédeket, — e drágakő véseteket — a misteriozus, ködös félhomályból; kár, hogy urvacsorai beszédek nincsenek felvéve a kötetbe. Bármilyen szeretettel merültünk is el e beszédek tanulmányozásába, nem tartjuk Ravasz Lászlót bálványnak és ne is tartsa senki annak, ismerünk mélyebb igehirdetőket s érezzük hiányait is. Nem minden embert fog kielégíteni, ha egy időre magával tud is ragadni; mert csak azoknak a kérdéseknek visz neki, amelyek neki fontosak, vagy azoknak tart. A vallásos élet több életnyilvánulása, mint vallásos phenomen tükröződik beszédeiben, nem mint vallásos életszükség, ilyenkor a filozófust halljuk a látó helyett. Különösen nem látjuk az igehirdetés magas tónusából a személyes pasztorációhoz levezető bizalmas meghívásokat. Ezt a véleményünket arra alapítjuk, hogy bár rálelünk a keresztyén élet fejlődés processusaira, az ordó salutis igazságait telített szellemi tartalommal kapjuk meg, csak kérdés, szükséges-e úgy elsimítani ezeket, hogy használati értéküket veszítsék. Vagy a velők való visszaélés és elkoptatás tartotta vissza, hogy megnevezze őket? Végül nem tudjuk (s itt magunk is bizonytalanságban vagyunk), hogy ez a könyv a kér. életben való tovább vezetésre hivatva van-e ? Hogy arra rávezessen, minden beszédjének finális témája arról tesz bizonyságot. De olyan-e viszonya Krisztusnak életünkhöz, hogy minden alkalommal újból meghódítsa azt, hogy azután újból prozelitusok legyünk, szivünk lehűlve, újra a kapuba üljünk, várva annak kinyílását? Nem hiszem, hogy Ravasz L. így gondolná, hiszen a „Krisztus és Sátán“, a „Pergámumbelieknek ird meg“ cimü beszédek témáinak felfogása sejtetni engedik, hogy igehirdetésének súlypontja kezd áthelyezkedni erre az elvre: Krisztusban megtartani van olyan nagy feladat, mint hozzá vinni. Figyelő lélekkel várjuk, hogyan lesz Ravasz László a hitben való meggyökerezés és továbbépülés prédikátora, amit nála belső okok fognak létre hozni, mert nincs állandó gyülekezete. Szóljunk még néhány szót arról a „néma perről“ is, melyet ez a könyv indít a prédikációk ellen. Nem azok ellen, melyek cseréptányéron hozzák az aranyalmát, hanem az üvegalmát, csengő diót. Azért a ma könyve ez, mert nem a leroskadt hamuba fú bele, hogy szítsa a szikrát, ami már szenestuskóvá lett, hanem ébreszti a szikrát, hogy legyen mit szítania. Helyzeténél fogva R. L. nem teheti, hogy egy gyakorló lelkész munkásságába betekintést adó beszédkötetet nyújtson. Ezt a kötetet nem a gyülekezet szülte, nem egy gyülekezet hitéletének pulzusa. Benne R. L. mondja el látásait s a látottakról bizonyságait Magyarország széjjelszórva élő, a modern kételyektől érintett reformátusainak. De olyan prédikációs kötet, melynek termőföldje se a gyülekezet, se a lelkész bensősége, — ne tolakodjék, mikor ilyen ajándékot kapunk. Ha csak azt hozta volna is a Látások könyve nekünk lelkészeknek, hogy megérezzük, mennyit ér hitünk és örömünk teljes legyen hitünkből, akkor R. L. beszédei igehirdetésünk megújhodását előmozdította és ha beszédei a ref. világ belső jelentésének prolongációja, akkor egy nem sejtett, virágzó tavasza előtt áll a református egyház. Szabó Imre. Felhívás! A Református Katonák Lapja szerkesztője a következő felhívást bocsátotta ki: Üdv az Olvasónak! Dr. Kováts István theol. tanár a református sajtómozgalom terén olyan nagy, nemes munkát vállalt, amely teljesen igénybe veszi azt az idejét, amelyet tanári elfoglaltsága mellett az egyháztársadalmi tévé kenységre szentelhet. A „Református Katonák Lapja“nak felelős szerkesztését én vettem át tőle. E szerkesztői munkában nemcsak elődömnek, hanem példaadómnak is vallom dr. Kováts Istvánt. A „Református Katonák Lapjá“-t a szeretet és hűség drága kapcsának tartom, amely a harctereken, vagy a katonai kórházakban küzdők, szenvedők s a gondok és szenvedések terheivel itthon viaskodók, ed a küzdések, szenvedések és viaskodások között is imádkozni tudók lelkét és életét fűzi össze. Arra törekszem, hogy e lap munkatársainak szivéből a hitnek és szeretetnek, a világosságnak és me-
