Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1918-12-29 / 52. szám

Huszonkilencedik évfolyam.

52. szám.

Pápa, 1918 december 29.

AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KORÉBÓL.

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE,

Megjelenik minden vasárnap.

Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József a felelős szerkesztő címére küldendők. <=>

Belső munkatárs: CZEGLÉDYSÁNDOR

Előfizetési díjak (egy évre 14 K, félévre 7 K), hirdetések, reklamációk Faragó János fömunkatárs címére küldendők

Búcsúzó.

Huszonegy évvel ezelőtt vettük át Faragó János főmunkatársammal e lap szerkesztését és kiadását. Huszonkilenc évfolyamból tehát 21 a mi felelősségünk mellett jelent meg. Most a lap szerkesztésétől és kiadásától visszalépünk, de azért nem válunk meg tőle végleg; jobbanmondva: nem válunk el tőle. Ez a szándékunk mutatja, hogy nem haraggal hagyjuk el. Elhagyjuk, mert elég volt már nekünk ebből a munkából, ami sokkal nagyobb és terhesebb, mint azt egy-egy kritikus, aki ilyent soha nem próbált, el tudná képzelni. Elhagyjuk, mert a kiadás terhe anynyira megnőtt, hogy nem birkózhatunk meg vele. Az egyházkerület meg nem jött segítségünkre. Az igaz, hogy nem is kértük, hogy segítsen. A nyomdaköltség túlságos magasra szökése egyrészről, az olvasóközönség anyagi megterhelésének lehető elkerülése másrészről arra kényszerítettek, hogy ebben az évben már voltaképen csak fél terjedelemmel jelent meg lapunk. Ez különben nem egyedül álló jelenség. Egyházkerületük által sokszorta jobban támogatott lapok is leszállították terjedelmüket; amit esetleg úgy eszközöltek, hogy csak kéthetenként jelentek meg.

Tudjuk, hogy jóval több volt a bírálónk, mint a segítő munkatársunk. Ez kétségtelenül helytelen dolog; mert Jakab apostol szerint: aki tudna jót cselekedni és nem cselekszi, bűne az annak. (IV. 17.) Tanúbizonyságot kell tennünk, hogy se tanáraink, se tanítóink, se lelkészeink olyan cikkekkel, melyekben a tudomány vívmányait aprópénzre váltva igyekeztek népszerűsíteni, hiába föl nem kerestek bennünket. Ha kevés ilyen cikk jelent meg, annak nem az volt az oka, mert visszautasítottuk a beküldőiteket, vagy hogy nem lett volna érzékünk az ilyenek méltatásához. A szorosan vett tudomány művelése meg nem is tartozik egy ilyen lap keretébe ; e célra ott van a Theologiai Szaklap, a “Protestáns Szemle, a Debreczeni Lelkészi Tár a theologiai tanáraink részére, a főgimnáziumi, polgári iskolai és tanítóképzőintézeti tanáraink és az elemi iskolai tanítóink részére meg még több szaklap és több szakfolyóirat áll rendelkezésre. Egy ilyen lapnak az a Jhivatása, hogy az életet kisérje figyelemmel, hogy az

egyházi ésHanügyi állapotok egészséges és egészség- télén jetenségeire, a hiányokra és ezek pótlása módjára, a bajok orvoslására rámutasson, terveket, eszméket érleljen és vitasson meg; no meg, hogy éberszermü és bátor ellenőre legyen a nyilvánosságnak. Ezt a munkát vállaltuk és teljesítettük is. Mondhatjuk, hogy nem könnyű munka; egyátalán nem olyan munka, amivel sok jóakaró barátot lehetne szerezni. Egyenesen csodálatos az, hogy a mi egyházszervezetünk mellett hogyan tévelyedhetett oda a közgondolkozás és hogyan tarthatja magát erősen ott, hogy közéleti szereplésünket, hivatalos munkakörünk teendőinek ellátását nem illik szóvá tenni a nyilvánosság előtt. Pedig ide jutott és itt áll a közgondolkozás. Innen van, hogy teljességgel nem tudja méltányolni egy ilyen lapnak ellenőrzési hivatását; sőt helyteleníti és elítéli azt. Ezért van, hogy olyan önelégülten, olyan abszolút erkölcsi fölénnyel hangoztatja: „Ne vigyük, kérem, a szennyest a nyilvánosság elé és ne ott mossuk“. Ez alatt a szép köpeny alatt azonban az a ravasz számítás húzódik meg, hogy majd otthon se mossuk ki; majd „eecsináljuk“ valahogyan! Ennek az alapjában véve szép, okos elvnek csak lepelül felhasználása diszkreditálta azt teljesen. E diszkreditálásban mi nem vettünk reszt. A diszkreditálás dicsősége másokat illet.

Sok panaszt hallottunk a tekintetben, hogy lelkészeink, tanáraink, világi tisztviselőink körében igen nagy a közöny ügyeink iránt; hogy nem érdeklődnek kellően; sőt nem törődnek életbevágó érdekeinkkel. Valószínűen nem tévedünk, mikor azt mondjuk, hogy hivatalos egyházunk 10—15 év óta tervszerűen dolgozott azon, hogy ez a közöny és nemtörődés erőt vegyen a lelkeken. Mert ugyan kinek volna kedve eszméit, terveit a nyilvánosság elé hozni, mikor tudja,, hogy fent ez a válasz: „Názáretból támadhat-e jó?'“' Mikor kénytelen meggyőződni arról, hogy fent nem is kívánják, hogy alant törjék a fejüket a közérdek gondjai miatt. Kénytelen erről meggyőződni a sok lekicsinylő mosolyból, a sok semmibe vevést jelentő, jól ismert kézlegyintésből és a nem ismeretlen boszus kijelentésből: „Majd elverjük mi rajtuk a port“. így csak közönyösségre, csak visszavonulásra lehet nevelni a közönséget, de érdeklődésre, jóakaratu és tel-DUNÁNTÚLI PRITESTÄNS