Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-11-17 / 46. szám
Huszonkilencedik évfolyam. 46. szám. Pápa, 1918 november 17. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖBÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József «=> felelős szerkesztő címére küldendők. <=> Belső munkatárs: CZEOLÉDYSÁNDOR Előfizetési dijak (egy évre 14 K, félévre 7 K), hirdetések, reklamációk Faragó János főmunkatárs címére küldendők. ■ A változások közt. A csodás változások közepeit, melyeknek tanúi vagyunk, bár néha-néha tétován állunk meg, mégis jó reménységgel vagyunk a végkifejlődés felől. Jó reménységgel vagyunk, mert erős a hitünk az igazság diadalában és Isten gondviselésében. Az emberi természet tökéletlenségei, a nemtelen indulatok és szenvedélyek kitörései, a gonoszság cselekedetei nem zárják ki az isteni gondviselést és az igazság diadalát. Szükséges, hogy botránkozások legyenek. Szükségesek a nagy viharok, amelyek a szunynyadó, az alvó lelkiismereteket felébresztik és megmozdulásra, tettre késztetik. A nagy viharok a hulló leveleket, a polyvát elsöprik, az ellenálló fákat erősítik. A mi korhadt, összeomlik ; amiben van életerő, megizmosodik, kifejlődik. Mi hisszük, hogy a szörnyű pusztulásból új ég és új föld áll elő, melyben igazság lakozik. Erre Ígéretünk van és ez az Ígéret változhatatlan. Az új ég és új föld azonban nem fog elő állani magától; azért dolgozni és szenvedni is kell. Kemény leckékben tanított meg bennünket erre a történelem. Az ős keresztyénség és az ős protestántizmus történelme. Új ég tárult föl az emberiség előtt az Úr Jézus és az ő apostolai munkája révén : a testvériség, egyenlőség és szabadság új ege. Egy atyának gyermekei vagyunk, akinél nincs személyválogatás. Minden nemzetség kedves ő előtte, aki őt féli és igazságot cselekszik. Mindenki teljes bizalommal járulhat elé, mert nem bosszúálló úr, hanem Atya. Ennek az új égnek megfelelően szerették volna létrehozni az új földet Jézus és a tanítványai. Meg is mutatták életükben az utat, mely az új földre vezet. Ennek az útnak jelzői, korlátái: az Isten- és emberszeretet; az önfegyelmezés, az alázatosság. Szolgálni a minden jó és szép eszményének: a tökéletes Istennek és szolgálni az emberiségnek emberségesen .. . Az új föld azonban csak nem jött létre. Még akkor se jött léire, amikor a pogány népek tömegesen fölvették a keresztyén vallást; amikor világvallássá lett a keresztyénség. Sőt maga a keresztyénség kiforgatta mivoltából az új eget is. „Akinek az egyház nem anyja, annak az Isten nem atyja“. Olyan szükkeblüség, olyan hatalmi téboly vett erőt épen a vezetőkön, akik láthatólag képviselték a keresztyénséget, hogy kényszerűséggé lett a reformáció. Ez újra feltárta az új eget. Világosságra hozta az evangéliomi tanokat, elveket, az evangéliom ragyogó eszményeit. Az elveknek megfelelően, az apostolok eljárását is szem előtt tartva, megállapította az egyházigazgatás szerveit, egészen demokratikus módra. Elveit, megint Jézus és az apostolok módjára, rettentő bátorsággal szolgálta. És ahol, amely népnél kedvező talajra találtak az új ég elvei, ott bár nagy szenvedések és soha helyre nem hozható áldozatok árán is, az új föld csodásán virágzott és gyümölcsözött. De az új ég megint csak elborult. A tanok és elvek fönmaradtak ugyan, de olyan módosításokat eszközölt rajtuk a túlfinom alkalmazkodás, hogy bátran beszélhetünk megromlásukról. Nem azok ma már, amik voltak eredetileg. Azt a nyíltságot, azt az egyenességet, azt az erkölcsi bátorságot, azt az istenfélelmet, azt az önfegyelmezést, azt az alázatosságot, azt a szolgálatkészséget, a mi csak úgy lüktet Jézus és az apostolok, meg az áldott emlékű reformátorok és hitvalló magyar őseinkben, ugyan hol találhatjuk föl ma, ebben az elfinomodott, ebben az udvarias és előzékeny, ebben a jól nevelt világban ? ! Szégyenkezve kell megvallanunk, hogy még egyházi életünkön is eláradt az álnokság, a hitetés, a képmutatás; hogy inkább csak látszatra és látszatért dolgozunk, mint a valóságért. Szégyenkezve kell megvallanunk, hogy még azokban se tudja megbizonyítani erejét a hit jóságos erkölcsi cselekedetekben, akik közvetlenül az egyház szolgálatára ajánlották föl életüket és ajánkozásukat esküvel is erősítették; értjük a tanítókat, tanárokat,
