Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-11-10 / 45. szám
200. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1918. egyúttal az önbirálatra, a magunkba szállásra is, mert a múltról való megemlékezés egyúttal annak vizsgálatára is késztet, hogy hű sáfárai voltunk-e a tudás aknáinak feltárásával napfényre hozott s reánk hagyott értékeknek ? Gyarapítottuk-e a reánk maradt örökséget, vagy csak éltünk annak ölünkbe hullott gyümölcseiből ? Megőriztük-e a protestántizmus létjogosultságát s a jövőjébe vetett hit pozitiv alapjait ? Felelősségérzet nélkül való hivalkodás volna, ha ezekre a kérdésekre igennel mernénk felelni. Ezen a ponton jutunk el azután ahhoz a kinos, de szükségszerű önvallomáshoz, mely ellenségeink előtt egész tátongó mélységükben ismert s általuk már piacra is vitt sebeinket végre magunk előtt is feltárja. Az a telkemet átfogó, s egész valómat uraló nagy szeretet, mellyel egyházam és annak intézményei iránt nemcsak öröklött tradícióból, de mélységes meggyőződésből viseltetem, megvédenék engem attól a vádtól, hogy az ünneprontó köntösét veszem magamra, s a reformáció eredményeit diskreditálom akkor, amikor ez ünnepi megemlékezés keretében „caveant consulesM hangoztatok, sőt abban a meggyőződésben vagyok, hogy ezen megemlékezésünk végkövetkeztetéseként ezekről a bajokról beszélni kell, azok eredetére idejekorán rá kell eszmélni, orvosszerüket meg kell találni, mert a hallgatás egyenlő a jövőnkről való lemondással, sőt egyenes bünrészesség a bajok felidézésében és tovább fokozásában. A protestántizmus lényegileg az előre törekvők harcos orgánuma, mint harcos szervezet csak addig élhet tovább, mig lényegét meg nem tagadja. Maga ez a szó : „reformáció“ magában foglalja a protestántizmus harc és cselekvése módjainak egész lényegét : a fejlődést, a haladást, a folyton-folyvást való megújhodást és pedig nemcsak jelszóként a zászlóra Írva, de haladást, fejlődést, örökös megújulást az élet folyton változó viszonylataihoz simuló cselekvésben is. Hát vájjon a mi cselekvésünk megfelelt-e a reformácfó lényegének, vájjon az a hatalmas lökő erő, mellyel az emberi szellem megtermékenyítésének egykor lendületet adott, elkisérte-e az általa vágott új utakon, mohó vággyal rohanó emberiséget, ott volt-e mindenkor a küzdő emberrel egy vonalban, ennek küzdelmei homlokterében a maga nem csak lendítő, de szabályozó, konzerváló s a tudás termékeit nemesen értékesítő erejével is ? Én a történeti lények egymás mellé helyezése alapján, azt látom, hogy amig az emberiség lelki világa ez új ösvényeken haladtában forradalmi átalakuláson, valóságos vulkánikus változásokon ment át; amig minden új tan, minden eszme fegyverkezett a gondolatok nagy világháborújára, addig a protestáns keresztyénség fáradtan pihent el a reformáció viharos harcai után, s a reformátorok által bevégzettnek hitt munka lezártságának és harcok ellen való biztosítottságának tudatában aludt nyugodtan. tiszteletre méltó konzervativizmusának akkor még mel^g takarója alatt. Az idők szele azonban mindig hűvösebbre fordult s a megkopott takaró már nem nyújt védelmet az alatta szendergőnek s felébredésre késztetve az álmából felzavart ember boszuságával döbbenve látja, hogy mig aludt, minden óriásivá nőtt körülötte. Ez a nem előre, de visszanéző tekintet, ez a makacsságig túlhajtott konzervativizmus eredményezte, hogy a mi protestáns világunk nem volt hajlandó az új idők szükségeit és új stílusát megérteni. A templomi igehirdetés, a szószék első sorban az a hely, ahonnét mi a hitnek igazságait s az élet minden viszonylataiban való szükségességének tudatát a gyülekezet tagjaiba átömleszteni akarjuk, hogy ezek azután egyen-egyen legyenek annak künn is nemcsak letéteményesei, de apostolai is. Vájjon ez a mi igehirdetésünk hozzáfejlődött-e az új ember haladottabb gondolkozásához, észrevette-e az idők nagy változását, azt, hogy a hajdan modern kifejezések ma elavultak, hogy szókincsünk meggazdagodott, nyelvünk kifejező erőben hatalmasabb lett, hogy a mai ember másként beszél és főként másként gondolkodik, mert hiszen a gondolkodásra a mozdulatlanságot, a nyugalmat ráerőszakolni a gondolat halála nélkül úgy sem lehet, hogy a mai embernek új kérdései s a katedra iránt fokozottabb igényei vannak, akiknek nem a bibliával, de a bibliát kell bizonyítani ? Az a katedrái tanítás, mely istennek hála azért szép számú kivételeket ismer, melynek a mai gondolat és érzés világgal kapcsolatos mondani valója nincs, vált ki aztán saját véreinktől eredő s igazságában meg nem cáfolható, a nagy nyilvánosság előtt a sajtóban hangoztatott olyan bírálatot, hogy a protestáns szószék 400 esztendővel elmaradt az emberiségtől, sőt váltott ki ennél sokkal erősebbet is (Nyugat 1913 julius 16-iki, 14-ik sz. 118—121. oldal), melyet azonban e közlemény objektiv hangjának hiánya miatt idézni nem fogok. Ebben látom én egyik eredő forrását annak a közönynek, melyről közöttünk annyi szó esik, de melyen tettek nélkül segíteni nem lehet, ez az eredő forrása az áldozatkészség megcsappanásának is, mely a mi mozgási szabadságunkat, cselekvésünk lehetőségeit oly sokszor békóba veri. Erre az ítéletre, erre a bírálatra ott is rá kell cáfolnunk, ahol ez a birálat a még ma tényeket fedi, de rá kell cáfolnunk, s a jövőben való megismétlődésének jogosultságát eleve ki kell zárnunk azzal is, hogy a mai élettel, a mai szociális viszonyokkal, társadalmi berendezkedéssel úgyszólván semmi vonatkozásban nem álló theológiai oktatásunkat az élettel kapcsolatba hozzuk, hogy oda csak a hivatottság ajánló levelével lehessen a tehetségeknek belépni, hogy ott az elhivottaknak a kor forrongó eszméinek, társadalmi problémáinak mélységeibe való behatolásuk is intézményesen biztosítva legyen, s a tudásnak teljes fegyverzetével, a társadalmi műveltség nyújtotta
