Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-10-27 / 43. szám
192. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1918. sivatagban, ahol ezt az igazságot meglelje. Ha seholsem találja a világ fiainál, annál inkább követelni, sovárogni fogja az Isten fiainál. Ezért vagyunk mi a világon, hogy nálunk megtalálható legyen ez az igazság a maga teljességében. És ha nálunk sem lesz meg? Ha mi is csak ősökről szóló szóvirágokkal tudunk beszámolni ? Vagy csak hittételek és hitbeli élmények zörgő csontvázával, száraz dokmákkal, mint értéktelen kagylókkal, melyekből az igazgyöngy elkallódott ? Vagy ha mi is csak a világ rosszaságát dédelgető, a gonoszság, hamisság előtt meghunnyászkodó, kézmosó, pilátusi erények hamis edényében feloldva tálalnánk fel ez igazságot? Vagy megrettennénk magunk is ez igazság súlyától ? Ennek keresztjétől ? Nem vállalnánk, elviselhetetlennek tartanánk az Isten fiainak hivatását ? Akkor nem hiába szólna az a halálharang. Ez a forrongó világ is számon fogja kérni az igazi, a teljes, az egyetlen igazságot. Keresi fogja ott, ahol megtalálja. És jaj lenne nekünk, ha nem minálunk találná meg. Sz. i. Margitai: A horváth- és szlavonországi magyarok sorsa, nemzeti védelme és a magyar-homth testvériség. Budapest, Eggenberger-féle könyvkereskedés. 393.1. Ára 15 K. Érdekes könyv került ki mostanában a sajtó alól, amely mindnyájunk figyelmére méltó. Nem lehet jó magyar az, akit ne érdekelne idegenbe szakadt testvéreinek sorsa. Sajnos, nem vagyunk 100 milliós nép, amely megengedhetné magának a luxust, hogy 1/i millió, idegenben élő testvérről könnyű szívvel lemondjon ; mostani nagy vérveszteségünk pedig egyenesen utal bennünket arra, hogy féltő szeretettel tekintünk a magyarra, bárhova vetette is a sors. A horvát- és szlavonországi magyarok sorsával azonkívül nagy, országos, jövőnkbe vágó kérdések függenek össze, amelyeknek hova-tovább mindinkább foglalkoztatni kell a magyar közvéleményt és az intéző köröket. Ebből a könyvből sok értékes dolgot tudunk meg, amiket eddig vagy egyáltalán nem, vagy csak homályosan ismertünk. Megtudjuk, hogy az az önálló Horváthország, amelyre a horvátok oly büszkén hivatkoznak s amelyek jogait követelik, a mai Horvátországból elenyészően csekély részt foglalt magában. A mai Szlavónia megyéi: Szerém, Verőcze, Pozsega, egészen 1848-ig magyarországi megyék voltak, a magyar országgyűlésre küldtek követeket s Szlavóniának is csak 1746 óta nevezik. A mai Horvátország egyik része: Zágráb, Varazsd, Kőrös megye, amely 1746-ig Szlavóniának neveztetett, a honfoglaláskor a német birodalomhoz tartozott. Szent László 1082—83. év telén foglalta el a németektől (tehát nem a horvátoktól) s alakította át magyar vármegyékké, amelyek aztán később mindig nagyobb önállóságot nyertek. A régi, tulajdonképpeni Horvátország az Unna folyón túl fekvő Modrus és Lika-Krbava megyéket, azonkivül Dalmáczia észak-nyugati részét foglalta magában. Ennek a Horvátországnak trónja női ágon szállott a magyar királyi családra. Ha tehát a horvátok mindenáron teljes önállóságot követelnek, legfeljebb ehhez a részhez lehet némi történelmi joguk. Megtudjuk e könyvből, hogy a mostani Szlavóniának lakossága a török elleni küzdelmek idejéig csaknem teljesen magyar s a régi Szlavónia is (Zágráb, Varazsd, Kőrös megyék) egészben magyar nemesek kezén volt, túlnyomórészt szlavón lakossággal. A horvátok a XVI. század elején délről menekültek a török elől ide s magukkal hozták és kiterjesztették az ő országuk nevét ezekre a szlavón megyékre is. Szerém, Verőcze és Pozsega megyék területére pedig a küzdelmekben megritkult magyarság helyére szerbek szivárogtak, ugyancsak dél felől. Ám egész a XIX. század elejéig vitézül együtt küzdött e részeknek horvát, szerb lakossága a magyarokkal, jóban-rosszban testvéreknek érezték magukat, a magyar-horvát hazafiság egy volt (lásd a Zrínyieket!) Egyes álmodozók ugyan már a XVIII, században kezdték vetegetni a nagyhorvát eszmék magvát, ez azonban termékeny talajra * nagyon sokáig nem talált, mindaddig, mig Bécs a mindinkább növekvő magyar érzéssel szemben jónak nem látta ütőkártyának kihasználni. A 48—49-iki idők szomorú tapasztalatai — az osztrákok a horvátokat is becsapták — a horvát nép többségét újra magyarbaráttá tették, mig ezt a magyar-barát többséget az áldatlan magyar politikai viszonyok (az első magyar koalíció) a hatalomból kiforgatni s a magyar-ellenes horvát-szerb koalíciót a nyakunkra hozni nem segítették. Azóta valósággal hivatalból terjesztik a magyarellenes érzéseket és gondolatokat. Megtudjuk e könyvből, hogy a mostani szlavón megyék egykori magyar lakosságából csupán néhány magyar sziget maradt — Kórógy, Szentlászló, Haraszti, Rétfalu —, amelyeket az idegen népekre való beolvadástól egyedül magyar vallásuk, a református vallás mentett meg. A magyar származású szlavóniai nagybirtokosok régtől fogva magyar cselédséget tartottak, mert a magyar cseléd megbízható,'munkabíró és értelmes. Az „új honfoglalás“, a magyaroknak tömeges letelepedése főleg a mult század hatvanas és hetvenes éveiben történt. A dolgozni nem szerető és eladósodott szerb, horvát gazda dobra ütött földjét szívesen vette meg olcsó pénzért a túlnyomórészt Dunántúlról bevándorolt, szorgalmas magyar cseléd, napszámos vagy kisgazda, aki az elhanyagolt földeket alapos művelés alá fogta s lassanként jobb módhoz jutott. Egyébként azonban nagyon szomorú helyzetben voltak ezek a bevándorolt magyarok. Minden tekintetben el voltak nyomva, a politikai jogokból tel
