Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1918-10-06 / 40. szám

40. szám.

DUNÁNTÚLI protestáns lap.

177. oldal -oly nagy nemtörődömséggel, avagy lassú, lomha intézkedéssel illetni az egyházi hatóságot; s annyi képtelen járatlanságot feltételezni a járásbiróságról: igen, Tanácsbiró úr, ez a képtelenség, ez a hihetetlenség. És ha az adott példák mégis megtörténtek, akkor a tanító ott igen nagy úr, lelkész, egyházi hatóság és járásbiróság az erélytelenségért, a lassú intézkedésért és tudatlanságért méltók az elcsapatásra.

És ezek után nem szólok többet sem a lelkész, — sem az egyházi hatóságnak a renitenskedő tanítóval szembeni minémü fellépéséről, avagy intézkedéséről. Csupán csak azt teszem kérdésbe : Hol van az a járásbiróság széles ez országban, hol a tanítónak önfejű beadványát azért, mert a lelkész,f mint iskolaszéki elnök, őt a Tanácsbiró úr szerinti illendő formában megfogalmazott felhívásával a kötelességteljesítésre ; a rend, a szabályok, a törvények betartására akarja szorítani, „rágalmazás“ címén elfogadja, lelkészt „bűnügyben“ megidézze, sőt az „elővezetés terhé“vel meg is fenyegesse ? Hát igen tisztelt Tanácsbiró úr ilyen feltételezés egy igazságot szolgáltató fórumról még komikumnak sem válik be, komoly valóságnak pedig egyáltalán nem.

És mivel Tanácsbiró úrról nem tudom megállapítani, egyházi, avagy világi jelleget visel-e magán ; továbbá, mivel nem lehet megállapítani, mert cikkében nem mondja meg, hogy a felhozott esetek tényleg megtörténtek-e, vagy csak egyszerűen légből kapott példák akarnak-e lenni, ne tessék megharagudni, ha válaszom eddigi részéhez, követve bölcs intését, következetes akarok maradni, mikor azt mondom, hogy Tanácsbiró úr vagy nem ismeri a lelkészt és a tanítót, vagy határozott ellensége mindkettőnek, midőn az egyikről annyi nyúlszívüséget és tekintélytelenséget, a másikról pedig oly ostoba rátartiságot, sőt konokságot feltételez. És ezt annál inkább mondom, mert cikke teljességgel az általánosság tág mezején mozog, midőn erőltetett példáival akarja megvilágítani mindazt, amit mondani akar.

A válaszomban megnyilatkozott magyaros következetességért pedig megharagudni ne méltóztassék. Ha Tanácsbiró úr jónak látott annyi lehetetlenséget annyi faktorról és fórumról feltételezni, nem szabad pillanatig sem csodálkozni azon, ha a következetesség elvét követve, amaz igazságot vonatkoztatom Tanácsbiró úrra: errare humánum est.

Van azonban a sok tévedés között egy igen figyelemre méltó eszme is. „ Lelkész ne lehessen iskolaszéki elnök“ : mondja igen helyesen a cikk. De nem a Tanácsbiró úr által felhozott esetekért. Amely egyházközségben külön iskolaszék és külön presbitérium van, magától értetődőleg nem helyes, még ha törvényeink mondják is ki, hogy mindkettőben a lelkész töltse be az elnökséget. Az iskolaszék eo ipso alárendeltje a presbitériumnak, épen úgy, mint gimnáziumainknál az igazgató-tanács az egyházmegyének vagy az egyházkerületnek. Ha ezeknél nem elnökölhet mindkét helyen az esperes vagy a püspök, következik, hogy a lelkész sem. Ne mondjuk ki azonnal: az ám, de megvalósítani lehetetlenség! Mely egyházakban van külön szervezett iskolaszék és presbitérium ? Ugy-e bár a nagyobb és népesebb és a városi gyülekezetekben ? Ezekben pedig rendszerint vannak intelligens egyháztagok is, kikre bízvást reáruházhatjuk e tisztet.

Minden esetre nehéz, sőt megoldhatatlannak látszó kérdés e tisztnek a lelkész vállairól való levétele a kisebb egyházakban, hol lelkész és tanítón kívül más intelligens egyháztag nincs, de külön iskolaszék sincs, hanem maga a presbitérium intézi el az iskolai ügyeket is. Azonban kétségbe esnünk itt sem szabad. A községi képviselőtestületekben elnök a biró, jobbára az értelmesebbek közül kikerült, illetve megválasztott polgárember. A napirenden levő ügyeket referálja a jegyző. S úgy-e, hol a komolyság, az értelem és a jóakarat ül tanácsot, még e nehéz időkben is mindenek ékesen és szép renddel folynak. S ezek után kérdem, ilyen formán nem lehetne-e megvalósítani a külön iskolaszéket a kisebb egyházközségekben is ? Buzgó, értelmes, józanul és bölcsen gondolkozó földmives egyháztag avagy nem méltán ülhet-e be az iskolaszék elnöki tisztébe és a tanító — mert hiszen ő ismeri legjobban az iskolai ügyeket — nem referálhatja a tárgysorozatba felvett pontokat és nem tehet-e javaslatokat megszívlelendőket, életrevalókat ? De, tegyük fel, rosszakarat vezeti az ily elnököt és a hasonló foglalkozású tagokat. Hát nincs presbitérium, egyházi és világi hatóság ? Hiba, tévedés, kár, bátran állítom, nem történhetik, ha az egyes felettes intézmények az iskolaszék nevezetesebb intézkedéseit teljes lelkiismeretességgel kezelik és ellenőrzik.

És most lássuk ennek hasznos következményeit. Levétetett tehát az iskolaszék elnöki tiszte a lelkész vállairól. Ezen intézkedéssel megszűnt lelkész részéről az a látszólagos közvetlen felettesség, mit, mondjuk ki őszintén, nevezzük nevén a gyereket, a tanító urak általánosságban nem szerettek, ennélfogva nem jó szemmel néztek ; ellenben elérhetnők ama jó viszonyt, mely legtöbb helyt épen a lelkész közvetlen felettessége miatt hiányzik, melynek hiánya oly sokszor volt forrása lelkész és tanító közt: a haragnak, gyűlöletnek, bosszúállásnak és marakodásnak; az egyháztagok és kívülállók részéről pedig részben szánalomnak, restelkedésnek, részben hasonló viselkedésnek és vallástalanságnak és ismét részben gúnynak és határozott elítélésnek. Elérhetnők ama jó viszonyt, melyre vonatkozólag Pál apostol így tanít: „Az Úr szolgájának (értsd a tanítót is!) pedig nem kell torzsaikodni, hanem legyen mindenkihez nyájas, tanításra alkalmas, türelmes (Tim. II. 2. r. 24. v.)“; ama jó viszonyt, mely a fennebb említett káros következményeket gyökerében megfojtja s forrása lesz egy új életnek, benne oly ózondús levegőnek, melynek légkörében feléled a már csaknem ismeretlenné vált gyülekezeti „csendes-