Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-06-30 / 26. szám
26. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 119. oldal. Az igazolások megtörténte és a jövő évi gyűlés helyének Pusztarádóczra kijelölése után a gyűlés véget ért. A Himnusz eléneklése után pedig szétoszlott. Fülöp Gyula Gőzön Imre volt szentgyorgyvölgyi nyug. református tanító emlékére. Fölolvasta: Kánya Lajos kerkanémetfalui tanító az őrségi református tanítói egyletnek 1918. évi junius hó 14-én őriszentpéteren tartott közgyűlésén. Mélyen Tisztelt Közgyűlés! Az emberiség jobbjainak mindenkor szent kötelessége volt kegyelettel megemlékezni azokról, kik az emberiség boldogulása érdekében munkálkodtak. Meggyőződést, hitet, erőt, lelkesedést meríteni a küzdelmekben elesett nagyok életéből. Az emlékezetnek fáklyája mellett látni azt a tért, amelyen a küzdő nagyok keresztül mentek, amely fényt vettetteikre, alkotásaikra, ügy, hogy a hálás utód tisztelettel borul le előttük. Ámde, ami áll a nagyokra, ugyanaz áll a kicsinyekre is. Amazok talán saját nemzetük, vagy az egész emberiség közjava érdekében áldoznak erőt és tehetséget, vért és életet. Emezek elég, ha Istentől Tájuk bízott kis világukat tudják irányítani és vezetni. Elég, ha a kötelesség teljesítésében hosszú ideig fá- Tadhatlanul munkálkodnak azon a téren, amelynek útja a felvilágosodás és tudás forrásához vezető. De valamint a természet háztartásában a legkisebb porszemre és fűszálra is szükség van és mindennek meg van a célja és rendeltetése, akkor a mi kis világunkban se lehet megemlékezés nélkül hagyni, ha egyikmásik kidül sorainkból. Sőt kegyeletes kötelesség, meggyujtani a megemlékezés fáklyáját, mely fényt vet az elköltözött életére. Az emlékezetnek kezembe adott fáklyáját gyújtom fel most ez alkalommal Gőzön Imre volt szentgyörgyvölgyi nyug. tanítótársunk felett, kit életében mindnyájan tiszteltünk és szerettünk. Szerény tehetségemnél fogva talán nem leszek képes, hogy Gózon Imre, tanítói körünk nesztora életképét oly vonásokból, oly ecseteléssel és oly színezéssel állíthassam elő, mely visszaadja szellemét, lelkét és egész működését. Mindazáltal megkisérlem őt, mint tanítót, embert és családapát jellemezni. S ezt teszem azon boldogító hitben, hogy az elhunyt pályatárs emléke és áldásos élete sokáig élni és munkálkodni fog közöttünk I Elhunyt kartársunk született Ógyallán (Komárom megyében) 1826. év december 2-án Halasi Gózon István és Ásvai Jókai Zsuzsánna szülőktől. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte. Szülői később Révkomáromba költöztek. Itt a gimnázium VII. osztálya elvégzése után árvaságra jutva a színészi pályára lépett. A dicső szabadságharc kitörésekor, amikor e honnak minden igaz fiú sietett áldozni, kardot kötni, ha kellett, meghalni is, Ő is a hazaszeretet szent tüzétől lelkesítve több szinésztársával együtt Kaposvárott honvéddé lett. Több győzelmes ütközetben vett részt. 1849 május 7-én Usdinnál sebet kapott. Sok viszontagságos utazás után Budapestre jutott testvérbátyjához, hol sebéből kigyógyulva, a dicsőséges harc lezajlása után ismét a színészi pályára lépett. Itt azonban jövőjét biztosítva nem látván, az 1853/54-ik tanévre beiratkozott a pápai ref. főiskola neveléstan hallgatói közé. Innen 1854-ik év junius 14-én elküldték a szentgyögyvölgyi ref. kántortanítói állás elfoglalására, hol megszakítás nélkül 43 évet töltött a tanítói pályán köztisztelet és szeretetben. A tisztelet tanítói egyletünk részéről abban nyilvánult meg, hogy elnökévé is megválasztotta, mely tisztséget három éven át közmegelégedéssel töltötte be. De 43 évi tanítói munkálkodásának egyik legszebb jutalma volt, hogy dicső emlékű felséges Urunk királyunk hű munkálkodásáért az arany érdem kereszttel tüntette ki. Megfáradva a hosszú ideig tartó munkában, 1897. év április 1-én nyugalomba vonult. Ez év február 16-án jobblétre szenderült. Az igaz szeretet nyilvánult meg, hogy temetésén nemcsak Szentgyörgyvölgyről, de a szomszédes községekből is nagy számmal voltak jelen. És most nézzük, mint embert! Az emlékezet világánál, ha mint embert nézzük, azt kell mondanunk, hogy ő a legnemesebb emberi jellemvonásokkal ékeskedett. Mint ember kerülte a feltűnést, nyilvános szereplést. Becsvágyat, hiúságot soha nem ismert 1 A kötelesség teljesítésében, az adott szó megtartásában, soha senkitől sem engedte magát megelőztetni. Az emberekkel való érintkezésben mindig nyájas és leereszkedő volt. A józan, mértékletes élet tanúsága az, hogy oly szép időt, 92 évet élt. Képmutatás, irigység és káröröm, nem voltak jellemvonásai. Egyeneslelkü és jószivü volt mindenki irányában. Tanítói hivatásának betöltése mellett még régiségek gyűjtésével is foglalkozott, amiért a Műemlékek országos bizottsága beltagjává választotta. Mint családapa is megfelelt, — bár az anyagi gondok nem egyszer nehezültek vállaira, — híven kötelességének. Nevelte, tanította gyermekeit. Az időben még oly csekély tanítói fizetéséből egyik fiát iparos pályára adta, három fiát a pápai főiskolában taníttatta, kik közül az egyik lelkész, a másik tanító lett. A sok gond mellett is öröm, boldogság, megelégedés, mint édes testvérek egymást ölelgették háza belsejében. Óh, de a csendes család boldogsága leáldozott, mert nyugalomba vonulása előtt elvesztette 19 éves fiát, kit iparosnak képeztetett, majd 21 éves érettségit tett fiát, azután szeretett nejét, kivel 40 évet töltött boldog házasságban. És, hogy az annélkül is örömtelen aggkor még keserűbb legyen, néhány évvel előbb ismét lelkész fia halála vágott soha be nem gyógyuló sebet szerető szivén! Ezek voltak az ő élet
