Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-05-05 / 18. szám
18. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 85. oldal. felhívás Sorsos István volt pápai ref. fögimti. tanár emlékének megörökítésére. 1888—1918 ! E két év szám 30 esztendőt mutat! E 30 esztendő alatt működött a most váratlanul elhunyt Borsos István — a pápai református főgimnáziumban, mint a klasszikus nyelvek tanára. Ezen idő alatt elöljáróinak teljes elismerését, tanítványainak szeretetét a legnagyobb mértékben megszerezte és megtartotta. Egész életét az iskolának, a tudománynak és tanítványainak szentelte. Tiszta, puritán egyénisége sohasem áhítozott és futkozott külső elismerés és anyagi javak szerzése után, de ki tagadhatná, hogy nemes szivének, becsületes lelkének mindig jól esett a nem keresett elismerés, vagy a tanítványi hála és ragaszkodás önzetlen kifejezése. Erről, mint a legöregebb tanítványainak egyike tehetek tanúságot. Mikor ezelőtt 30 évvel ő és iskolatársa : dr. Antal Géza a főiskola szolgálatába léptek, ő lett annak az első osztálynak a főnöke, melybe 57-en iratkoztunk be, mi voltunk az első tanítványai, akik először éreztük az ő ambiciózus lelkének gondos, meleg szeretetét és vezetését. Tanulótársaim nevében is bizonyságot tehetek, hogy ezen két tanárnak a működése, irányítása úgy tanuló pályánkon, mint az életben is kitörölhetlen nyomokat hagyott lelkűnkben és nekik köszönhetjük első sorban, hogy mikor az érettségi után 10 éves találkozóra öszszejöttünk és megszámláltuk magunkat, letört ember nem volt közöttünk. Az isteni gondviselés úgy rendezte ; hogy, akik kezdték a mi neveltetésünket, azok fejezzék is be, akik mint kis gyermekeket szeretettel és szigorral tanítgattak, mint ifjakat is ők bocsássanak el a főgimnáziumi kebeléből. Ez a nyolc éves összeköttetés hálára kötelez bennünket halála után is; ez ösztönöz engem is arra, hogy mint legelső tanítványainak egyike, úgy a magam, mint volt tanuló társaim, valamint összes tanítványai részéről, akik már künn az étetben külömböző pályákon, vagy a harcok küzdelmes mezején küzdenek, meghajtsam Borsos István emléke előtt a tanítványi hála és szeretet lobogóját és letegyem mindnyájunk nevében sírjára a kegyelet és ragaszkodás ciprus ágát. De, hogy a tanítványi hála és ragaszkodás külsőkép is megnyilatkozzék, hogy Borsos István emléke hála után is főiskolánkban áldolag működjék, — mint legelső tanítványának egyike, bátorságot veszek magamnak, hogy felhívást intézzek a 30 esztendős tanári pálya alatt volt összes tanítványaihoz, nemkülömben összes tisztelőihez, hogy állítsunk neki főiskolánkban olyan emlékeket, amely az ő külsőséget, hiúságot kerülő életének a legjobban megfelel. Hozzunk össze adakozásunkból egy a főgimnáziumban Borsos István nevét viselő jótékonycélu alapítványt! Az elismerés és tisztelet, a hála- és kegyelet adóját küldje mindenki Faragó János főgimn. igazgató címére. Kálóz, 1918 április 24-én. Hálás tanítványok nevében "Varga J{álmán ref. lelkész. A reformáció emlékére. (Emléktábla leleplezésekor.) A gyors idő fáradhatatlan járván Évet rak év után a századokra. .. De már aranybetükkel áll a márvány, Hogy fényüket lelkünkre ráragyogja. Mi ez a fény? — Világébresztö szózat, Mely úgy jelent meg Wittenberg falán, Miként ha lépne be sugárhozó nap Sötét rabság szűk börtönablakán. Hit ajka ott egy régi kürtöt fútt meg, Lobogva intett Hóreb csipkebokra: S az igazságért ott sok nagy tanú lett. — Átok hatalma, nincs, kit visszafogna. — Az énekük, mint égzengés a szirten: „Erős várunk nekünk az Isten“. Mi ez a fény? — Igaznak hős küzdelme Babonák tarka férgü odva ellen, Hol bősz haragra szítva, dühre kelve Kappel síkjára ront a durva ellen; De ő nem fél. .. kezében leng a zászló . . . — A vértanút legyőzni nem lehet. — Testén — a harcban — egy boszus csatázó Hiába üt halálos mély sebet; Győztes végszóval ajkai hirdetik: „A lelket meg nem ölhetik“. Óh, nézd e fényt! — Munkája sziklahitnek; Hol léha bűnt rettenthetetlen irta, Kit tettre annak lelke lelkesít meg, Ki irgalommal — óh — üdvünket irta. S ki, hogyha zengi prófétás beszédit, — Ott jár az Úr a Léman tó hullámán, Ott áll az ormon és hol mélység szédít. A csillagok szent ékkövek ruháján, Dicséri viharzúgás, halk ima — Az ige r „soli Deo glória“. Csodás e fény! — Ereje nagy sziveknek; Hol hűségük el nem sülyedt a gályán S Krisztus szerelme zsoltárt zendített meg, A máglyakinra indulóknak száján ; Hol verte bár s taposta durva önkény, Fojtotta, nyomta börtön rémes árnya, — S hosszan hiába várták, honnan jön fény — El még se tört hitüknek égi szárnya. Pacsirtaként fenn’ zengik — bár zokogva : „Te benned biztunk eleitől fogva“. Mi ez a fény ? — Az Úr kegyelme ez — Sok színbe törve embersziv kristályán ; Mit ajkunk hát sokfélekép nevez, Mert résszerint látunk e földi pályán. Az Úr kegyelme hint áldást a fényben, Mely messzi múltból büszke örökünk; Lelkünket ez neveli zöld reményben, Üdvünk ez lesz, ha elfed bús rögünk. Ajkunk azért Téged dicsér csak itten, „A Sionnak hegyén, Úristen“ ! Erőd csodáljuk az erős nagyokba! ... S mely diszül áll im ez egyszerű falnak, A márvány is dicsőséged ragyogja. Atyánk, őrizze szent hatalmad! Szabó József.
