Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-03-18 / 11. szám
86. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. táj, de az ősznek van varázsa enyészetben méla báj, a gyümölcs hull — semmi: érett; hallgat a lomb — semmi szólt! csak ha bimbó fővel asznak a virágok: oh ez fáj, ha reménye új tavasznak most születve sírba száll. Oh, derülj hát, ifjú lélek, légy a vidám hajdani; gyönge vagy még a zord télnek koszorúját hordani; leánya élete mosolygó, ragyogó volt, mint a verőfényes, bimbózó tavasz, de ép oly rövid is; mint kifeslett rózsabimbó ment férjhez 1863-ban s vált lassan hervadó asszonnyá, hisz szive dobogása szakadt meg, mert nem szive vonzalmának, hanem szülői óhajának engedve ment férjhez, mert atyja Szalontára vágyott, Laci testvére is oda készült s így a kis család egy-két év múlva együtt lesz egy fészekben. Leánya halála teljesen megtörte Aranyt, az önvád is marcangolta, mert leánya az ő kedvéért ment férjhez Szalontára, magát okolta korai halálával, ez a halál ránézve örökös bubánat, keserűség forrása lett, ez a mérhetetlen bánat, ez a vigasztalan lesujtás, tisztán mélységes egyéni szenvedés lett Toldi szerelmének forrása; e költemény legalanyibb müve Aranynak, tele van szivszaggató lírai részletekkel; igaz, hogy az egész mű a középkor lovagvilágát középkori epikus formában tünteti föl, azaz oly formában, amelyben még nem vált el egészen lira s elbeszélés; az egyéni elemek áttörnek az eposz tárgyilagosságán s korán elhalt leányának alakja a cselekvő személyek s költő közé lép; Juliska is szülei óhajának engedve, hogy az ő vágyuk, mint az Epilógusban oly hevesen kifejezte, teljesedhessen, megy Nagyszalontára; így Rozgonyi Piroska is apja fiusító törekvésének lesz áldozata; Arany subjectiv szenvedései miatt lesz Piroska is boldogtalanná; nem a költő, az atya borús, bubánatos lelke választja el Tolditól s teszi boldogtalan, hervadó aszszonnyá, minő volt saját leánya. Rozgonyi sem gondolt leánya szivével, az örök törvénnyel, óhaja csak az volt, hogy a baj vívásban győztesé legyen leánya, legyen az bárki: Öcsém, akkor én csak embert néznék, nem kéne egyéb, mint személyes vitézség, annak adnám díjul kedves ajándékom! íme az egyező motívumok! Arany János költészeténejc teljes fénye, lesújtott apai szivének mély szomorúsága Piroskára esik, erre a minden izében magyar asszonyra; szive vérével irta, gyászba borult lelke mélységes fájdalommal teremtette meg ezt az alakot, a bubánat gyötrő kínjai között nőtt meg ilyen nagyra, ilyen költőivé: hisz leánya képe után másolta. Juliska leánya férjhez menve némán hervad a sir felé, ép így Piroska, ennek hervadását fölülmulhatatlan szépségű sorokban érzékíti meg ; ő is elleste, alkalmazta bűvölő titkát az alakító, kiegészítő, hasonlító képkapcsolatnak, megérezte, hogy az emberi lelket édes varázsával, vagy lesújtó fájdalmával átjáró hangulatokat csak így rajzolhatjuk, csak így tudjuk megállítani a tűnő percet, megörökíteni az elsuhanó röpke hangulatot; ép ezért éles megfigyelő tehetségével, természeti tüneményekben, jelenségekben szemlélteti a hervadó szivet: Piroska! szegény szív ! mint a virág, melyet zivatar elgázol, kókadva lehajlik, letörötten gyászol; harmat éri: rothad, sugár üti: sorvad; könnye csak emészti, szerelemtől hervad; e tüzet ama viz éleszti, nem oltja, e vizet ama tűz nem issza, de ontja. Remek sorok tartalmilag, alakilag, a hasonlat finomsága, találó volta, a plainair hatásossága: ugyanazt a mély résztvevő fájdalmat kelti bennünk, amely a költő szivét áthatotta s résztvevő könnyekkel siratjuk el szegény Rozgonyi Piroskát. Arany egyéni fájdalma sugallta Toldi szerelmének lirai részletét, különösen a Vf-ik ének 6 remek versszakát, melyekben az atyai fájdalom a költő-atyának szive vérével irt kifejejezésekben jelenik meg. E fájdalom megható hangjába belevegyíti meghalt leányának rajzát: komoly érzés, játszi kedély mellett, melyért idegennek is szeretni kellett, nyilt szív, ajak és arc,, nevető nagy kék szem; de megindító fájdalommal teszi hozzá: róla vetett árnyék, de nem ő az mégsem. A költői nyelv egyik tényezője a hasonlat mily szemléltető, midőn azt Írja, hogy Piroskára, kis unokájára nézve, leánya az édes anya emléktelen emlék, egy üres hang lészen! fájdalmasan felsóhajtva folytatja r Egy üres hang! Ő!? akit az édes apa vidám, énekes kis lánynak ismert s most unokájára nézve csak egy üres, néma hang lesz? Minden szava, minden sora szivekbe metsz, együtt zokogunk a szegény költőapával, aki minél tovább rajzolja Piroska életét, annál megindítóbb lesz ennek sorsa az atyai fájdalom színezésétől, mert mint a VI. ének első szakában írja r amióta e dalra van kulcsolva ajka, a panaszos ének nem merészelt enyhületet hozni az apai szívnek. Mennyire átcsillámlik a költő lantján a felzokogó atyai fájdalom, melyet boldogtalan leányának annyi kedvességére való visszaemlékezés kelt s te Piroska! leányom kis árvája, miért nem ismerhetted bús életed árát amaz elporló szív teljes egész tárát! Majd az aggódó nagyapa remeg kis unokája jövő sorsáért, áhitatos hangon óhajtja: le ne szálljon rád még jobban is átka, hogy sorsod azéhoz közelítsen gyászban, kit képzetem alkot a Rozgonyi házban, soha ne értsd a bút, amely e műbe van írva, vigyük a te részed mi öregek sírba. Valóban a VI. ének e hét versszaka az epikai költeménynek e hibája a világirodalom legszebb szakai közé tartoznak tartalmuk realitásával, a végtelen fájdalom hangjának nemességével, előadásának tárgyszerintességével; az első akkord a fájdalom szivszaggató elsóhajtásával: Piroska, oh, jaj nekem, ez a név az olvasóban ugyanazt a hangulatot kelti, amely a költő szivét eltöltötte s végig kiséri ez a moll hang a 7. szakaszon; az első fájdalmas sóhajjal az olvasó szemében felcsillanó köny mindvégig ott rezeg a szempillákon, a költő-apával együtt siratjuk leányát Juliskát, de együtt siratjuk mását is Rozgonyi Piroskát, ezt a rövid élte végéig megtört, de megbocsátó szívvel némán hervadó mártir-alakot s az a résztvevő, némaságába is sokat mondó köny, ami lelkűnkben is a
