Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-07 / 1. szám
1. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 5. oldai. lét, csak vonatkozásaiban lehet rossz, ha nem járul hozzá a lélek megelégedettsége, nyugalma, vagy ha gonoszul élünk a javakkal. A világháború rettenetes szociális tapasztalatai után ki kell mondanunk, hogy a helyes irányú keresztyénnek igenis joga van tisztességes utón kívánni és munkálni nemcsak a szűkös megélhetés mindennapi kenyerét, hanem a gazdagság elnyerését is, hogy a felebaráti szeretetet annál inkább gyakorolhassa, az egyházat, hazát annál inkább szolgálhassa, az irgalom szélesebb körű cselekedeteit annál inkább gyakorolhassa, családjának derült rnegelégültségét örömmel lássa, maga is Istennek hálát adva, a földi javakkal örömmel élhessen, sőt azokat becsülettel élvezhesse is. Csakis ilyen evangyéliomi értelemben igen is figyelembe kell vennünk a világháborúval megszenvedett és megerősödött, öntudatra ébredt kor szellemét, ha azt akarjuk, hogy el ne kedvetlenüljön, sőt Nietscheként el ne pártoljon a vallástól. Ismerjük a keresztyénség múltját, jelenét és ezzel együtt a világi javak mellékelésének, a lemondásnak, sőt az aszkézisnak különböző fokozatait, igéit, frázisait. Ismerjük az életet és a Teremtő terve szerint előirt szükségeket, a kívánságokat, úgy a hiányokat, fájdalmakat, mint a javakat, örömöket és élvezeteket. Ismerjük a kornak, főleg e háborús kornak szellemét. Most a földi élet harcol létezhetéséért, jogai- és javaiért. Ezzel összefügg természetesen az életösztönnek szokatlan fellendülése, a „kenyér“ saját jogos értelmezése, úgy, hogy az kincsek, élvezetek fogalmává tágul. Ezért van a javaknak a becsületes utón is lázasabb gyűjtése, de különösen jellemzőleg tisztességtelen, sőt bűnös utakon való harácsolása, szédületes felhalmozódásokban. Ma csak a háborús korlátok és szükségek teszik nagyon megelégítő jóvá az egyszerű kenyeret. Mihelyt Azonban nem az anyagi természettől kapjuk meg az igazi feleletet kételyeinkre, hanem a lelki belátás útján. Olyan kicsinyek volnánk, hogy Isten nem gondoskodhatik róluuk egyénileg ? De hát mi magunk nem nagyságuk szerint szoktuk megítélni a dolgok értékét. Gyermekkorunkban talán egy kerek kövecs és egy pénzdarab közül az előbbit választottuk inkább, mert az nagyobb volt, de érettségünk haladtávál kinőttük ezt az értékelést. Az emberiség legdrágább kincsei — pl. a gyémántok és a gyermekek — inkább aránylag véve kicsinységükkel tűnnek ki. Az édes anya szeretete csecsemője iránt nem kilogrammok szerint igazodik. Ha valaki egyáltalán hisz Istenben, világos, hogy mi következik ebből. Istenről legalább is ugyanazt a lelki belátást kell feltételeznünk, amely bennünk megvan és amellyel különbséget teszünk nagyság és érték között. Öt sem vesztegetheti meg a puszta köbtartalom. Neki tudnia kell, hogy ebben az Ő egész mindenségében hol van az igazán értékes. azonban a szörnyű nyomás enyhül és a korlátokat tágítani lehet, azonnal igyekszik érvényesülni a mai eredeti szellem. A vallás által fel nem tartóztathatva lendül a szélsőségbe. Ez a túltelt, öntudatra ébredt földi élet szelleme a „mindennapi“ kenyéren túl teljesen értékelni, élvezni akarja az élet örömeit, gyönyöreit, dicsőségeit. A világháború csak látszólag térítette ki irányából ezen élni és élvezni akaró nagy lendületet. A jólétet, kényelmet a lövészárkok szűk nyomorúságába szorította össze kényszerült aszkézissel, a kenyeret a szükölködés adagaira redukálta úgy a harctéren, mint itthon. Az életerős férfiak millióit a nemi élettől elvonta. Ámde viszont mikor volt a vagyongyűjtés lázasabb mint most? Mikor volt az erkölcs botrányosabb, kicsapongóbb mint most? Szinte érthetetlen chaos, szélsőségek vegyülete: komolyabb élet és világnézet, a vallásosság fellendülése, az imádkozók nagyobb serege, a teltebb templomok, a milliókat kitevő adakozás, másrészt pedig rut önzés, telhetetlenebbé és szabadabbá lett élvezetek! Most ha a bölcselő tekintet meghúzza a mértékvonalat a háború előtti és alatti állapotok, életnyilvánulások felett, okvetlen azt a végeredményt találja, hogy az emberiség kiélesedett öntudattal, fokozottan átértő és átérző fogékonysággal ragaszkodik az élethez, a hús és vér földi élethez, a bő javakhoz, mint a megszerzés nélkülözhetetlen eszközeihez, az élvezetekhez a kultúra által raffináltan felhalmozott eszközökkel. Eszerint értelmezi a „mindennapi kenyeret“. Hatalmasan feszíti kebelét a megharcolt, megszenvedett élet nagykorúságának önérzete. Követeli az élet reneszánszát. (Folyt, köv.) Hogy valóban hol van az igazán értékes, arra nézve minden idők és népek nagy gondolkozói megegyezőleg azt felelik, hogy a személyiségen belül található meg, nem pedig azon kívül. Tennyson szavai összefoglatják az emberiség legjobbjainak gondolatát: „Világkorok bár gyűjtsék föld hegyét S mossák a partot s dolgukat Építve-rontva, így tegyék; Habár világok miriádja kél, Mit új hatalmak titka hajt, S az élet új csodái rajt’: Van-é nagyobb — a léleknél?“ A gondolkozó értékesebb, mini bármely rajta kívül eső dolog, melyről gondolkozik. A látó csodásabb, mint minden látása. És az igazság, barátság, nagylelkűség, bátorság, bölcseség, szeretet, a személyiség e megnyilvánulásai, meg a többi is mind, ami az értéket illeti, felette állanak akárhány tejut végtelenségeinek. Egy égitest sem tudta sohasem még azt sem, hogy nézik. Egy csillag sem érezte sohasem Isten ke-
