Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1917-01-07 / 1. szám

1. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 3. oldal. nak kell mondanunk a mammon-imádók betegségét; és az emberiség legnagyobb veszedelmének és átká­nak a mammon-imádást. Mert igenis a nyereség, az üzlet, az arany az, amiért harcolnak, és az arannyal, a gazdagsággal biztosítható hatalom : a világhatalom azok fölött, akiket elnyomhatnak. Ezért gyújtották föl a mi házunkat. Most aztán, hogy az ő házuk is ég, eszeveszetten szítják a tüzet; nem gondolva meg, hogy semmi hasznuk se lesz abból, ha mi porrá égünk, de porrá égnek ők is. Elkeserít bennünket az Északamerikai Egyesült Államok maga­tartása is, mert hiába, nem lehet elvitatni, hogy csak a nyereségre tekintő kereskedő eszével gondolkodott el eddig. Emberiességet hangoztatott ugyan elnöke állandóan, de állandóan szállította is a muníciót az — egyik félnek! Ezt nem lett volna szabad cselekednie, ha becsületesen semleges akart volna lenni. Nála is szerfelett bántó az a mód, az egyenességnek az a szemmellátható hiánya, ahogyan megokolta és meg­okolja a municiószállításra vonatkozó álláspontját. Oly óriási méretekben vetődött elénk e világháború­ban az igazságnak vakmerő elferdítése, hogy bár­mennyire megszoktuk is a hasonló jelenségeket a magunk körében, ezek mellett már mégse mehetünk el egyszerű arcfintorítással és vállvonogatással. Nem akad senki, aki leintené, vagy elitélné a botránkozót, mint ahogy akad a magunk körében. De gondoltunk-e arra, hogy az ellenséges államok vezető férfiaiban talán az a tömérdek hamisság és alattomosság sürösödött össze és robbant most szély­­lyel, a mi korunk elpuhult, gyenge jellemű egyénei­ben is általában meg volt bő mértékben. Gondolunk-e rá, hogy csak közéletünk romlottságának minden vonása tükröződik vissza azokban a jelenetekben, eljárások­ban, módokban, amiken most, mert az ellenségeink követik el, szörnyen fennakadunk és megbotránkozunk. Mert ki tagadhatná, hogy a mi társadalmi éle­tünkben is azok, akiket úgy vonz az arany, nem válogatósok az eszközökben, a módokban, ahogyan hozzájuthatnak és ha hozzájutottak, épp úgy felhasz­nálják a gyengébbek elnyomására, kizsákmányolására, a becsület, a szemérem megvásárlására, mint a tisz­tátalan élvezetekben való dobzódásra! A mammon­­imádók egyszabásúak mindenütt; édes testvérek ők. Az általános botránkozásból csak akkor lesz erkölcsi hasznunk, ha nem csak az ellenségeink minősíthetet­len eljárásától fordulunk el megvetéssel, de magunk­ban is és a magunk körében is elitéljük, megvetjük: a hamisságot és pedig azzal a nyíltsággal és határo­zottsággal, amellyel kárhoztatjuk most ellenségeink képmutatását és az igazság elforgatásában való mes­terkedésüket. A mi közéletünkre, egyháztársadalmi életünkre is nagyon ráfér, hogy a botránkozás kímé­letlen kemény szele söpörjön végig rajta, mert ször­nyen elharapózott benne és úrrá lett a képmutatás, a nép erkölcsének, Isten félelmének ez a legkártékonyabb, leggyilkosabb mérge. Ez új esztendő kezdetén elemi erővel tört ki a lel­­kekből a békevágy. Szinte epedve vágyakozunk a békesség után a nemzetek között. A legjobbak imád­koznak és dolgoznak érte buzgón. Imádkozzunk buzgón és dolgozzunk serényen a lelkek belső békességéért is, Istennel, akinek tisztáb­bak a szemei, semhogy a gonoszságra nézhetnének! K. J. Ha az imádság az Istenhez írott levél: akkor a hit a bélyeg, mely célhoz]utását biztosítja. De egyik sem jut célhoz a másik nélkül. lami király, aki az emberekkel tömegekben bánik. Nem olyan, mint Napoleon, aki, mikor Metternich figyel­meztette, hogy egy bizonyos hadjárat egy millió embe­rébe kerülhet, így felelt: „Mi nekem egy millió ember ?“ Isten — atya és az atyaság lényege a gyermekekről való egyéni gondoskodás. Azért, hogy olyan végtelen sokan vagyunk, Isten mégis, mint Szent Ágoston mondja: „mindegyikünket épugy szereti, mintha csak az az egy volna, akit szeressen“. Ez a Biblia főgondo­lata és ez adja meg az igazi imádság lehetőségét. Azonban erről a gondolatról, hogy Isten minden egyesünkkel törődik, könnyű beszélni és szép róla el­mélkedni, de nehéz benne hinni. Hogyan lehetséges, hogy Isten mindnyájunkkal törődik? Jézus szivét eléggé ismerjük, hogy megérthessük, hogy ő mindenkit szere­tett, akivel találkozott. De Isten ? Hogyan tehetjük megfoghatóvá magunknak, hogy az, aki fenntartja a tejut világait, aki kezében fogja Oriont és a Plejádo­­kat, név szerint ismer mindenkit? II. Először is, mintha sokkal kisebbek és jelentéktele­nebbek volnánk, semminthogy Isten egyenként ismer­hetne. Ha Istennek mindnyájunkra egyenként gondja volna, az azt jelentené, hogy bennünk olyan nagy ér­ték és fontosság van, amilyent el sem képzelhetünk. És ha eszünkbe jut az anyagi mindenségnek végtelen nagysága, egészen hihetetlennek látszik, hogy az egyéni ember ilyen értékes legyen. A zsoltáriró is érezte az ember értékének rejtélyét egy ilyen világban, amikor így kiáltott fel: „Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját, a holdat és a csillagokat, amelyeket terem­tettél : micsoda az ember — mondom — hogy meg - emlékezel róla és az embernek fia, hogy gondod van reá?“ (8. Zsolt. 4—5.) Pedig a zsoltáriró a legtisztább éjszakán sem látott többet 6000 csillagnál, amikor Sión magaslatairól feltekintett az égre. Mi ma teleszkópjaink segítségével 100,000.000-t látunk és ha szemünk he­lyett fénykép-lemezt teszünk a cső alá, megtudjuk*.

Next

/
Thumbnails
Contents