Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-02-18 / 7. szám
7. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 51. oldal.sokat, amelyek Krisztus életében teljesültek. Mert — úgymond — ezek semmi tant nem jeleznek s csupán eseményeket rajzolnak, melyek Jézus tanításának vagy előtte, vagy alatta, vagy utána történtek, az előadást csak homályosítják és terhelik, a tannal sem ellenmondásban nincsenek, sem azt nem erősítik; minden jelentőségük csak annyi, hogy Jézus istenségét mutassák annak, aki azt magától nem hitte, arra nézve azonban, akire a csodás elbeszélésnek meggyőző ereje nincs, Jézus istenségében pedig nem kételkedik, mint fölöslegesek, e részek maguktól elesnek. A nagyobb előadásban minden kihagyást, vagy betoldott megvilágosítást magyaráz és bizonyít, e műben azonban elhagyja ama fölfogástól vezettetve, hogy egyes helyek fölötti reflexiók sokszor semmi lényeges bizonyítékkal nem szolgálnak valamely tan értelmi fölfogásának igazságára nézve. Főbizonyítéka a tan egysége, világossága, egyszerűsége és kerek volta és mindazon emberek belső érzésével való megegyezése, akik az igazságot keresik. Előadásának az egyház elfogadott bibliaszövegétől való eltérésénél egyébként figyelmeztet arra, hogy tévedés azt hinni, hogy az evangyéliomok minden szava és betűje szent; Jézus maga sohasem írt könyvet, sem Írástudókra tanítását nem bizta, hogy későn kezdték följegyezni, amit tőle hallottak. Ilyen följegyzés sok volt s közülök az egyház válogatott s a kanonizált evangyéiiomokban találtatott az apokrifokra emlékeztető, viszont az apokrifokban is maradt jó. Figyelmeztet arra, hogy Krisztus tanítása ugyan szent, de semmiesetre sem szent egy tömeg betű, vers, könyv csak azért, mert emberek mondják, hogy azok szentek. Figyelmeztet a bibliai kritika eredményeire: a Máténak, Márknak, Lukácsnak tulajdonított evangyéliomok nem teljességükben ezekszorul s a valóságban csakugyan mérjük, értékeljük élvezeteinket, választást teszünk közöttük. „Ehhez a választáshoz pedig szükségem van valami elvre és ez az elv nem vonható ki magából az élvezetből, mert hiszen épen ez az, amit kormányozni, vezetni kell.“1 Tehát az élvezet nem olyan princípium, mely önmagában elégséges. De nem is princípium, hanem psychophysiologiai állapot. Ebben a természetében megegyezik vele magasabb fokú árnyalata, a boldogság is. Az erkölcs pedig nem psychophysiologiai állapotot jelent, hanem a cselekvésnek bizonyos módját, melynek értéke nem az előidézett állapottól függ. Az erkölcs erkölcs marad akkor is, ha nem idéz elő élvezetet, boldogságot. Lehet a boldogság okozata a morálnak, de nem szükségképen, mert az ember több, mint merő állapot, túlmegy saját érzéki állapotán s a végtelenségbe kapcsolódik. Ha a cselekedetnek értéke nem állana felette az előidézett állapotnak, ha egy ilyen psychophysiologiai állapot volna a legfőb erkölcsi érték, akkor mire való volna az a nagy erőfeszítés, melyet az ember tényleg kifejt az erkölcsiség terén ? Hitől valók, másolás, hozzátevés és kombinálás növelte, de semmiesetre sem a szent Lélek diktálta; a negyedik századik az evangyéliomokat szó- és mondatelválasztás nélkül, interpunkció nélkül Írták, úgy, hogy az evangyéliomi könyvek olvasási módját 50.000-ig számlálták. Tehát nemcsak nem elvetendő — úgymond — a fölösleges helyeket az evangyéliomokból kiküszöbölni és egyiket a másikkal magyarázni, hanem az az elvetendő és istentelen, hogy semmit se tegyünk és egy csomó verset és betűt szentnek tekintsünk. A keresztyénséget nem mint kizárólagos isteni kinyilatkoztatást, sem mint valamely történeti jelenséget tekinti, hanem mint olyan tant, mely az életnek értelmet ad. Sem theologiai, sem történeti kutatás, hanem maga az élet vonta őt a keresztyénséghez. 50 éves korában kereste életének jelentőségét s a bölcsek azt a sivár feleletet adták neki, hogy az ember csak véletlen láncolata a részecskéknek, az életnek nincs jelentősége, az élet magában rossz. Öngyilkosságra gondolt. De hitet látván a körötte élő embereknek, többnyire olyanoknak életében, akiket nem rontott meg a gazdagság, a bölcsek szavában kételkedve azt a feleletet kezdte vizsgálni, melyet az élet értelme felől a keresztyénség ád azoknak, akik valódi életet élnek. Azt tanulmányozta a keresztyén tanban, ami az életnek vezére. A keresztyénségnek az életben való alkalmazását, amit látott, kezdte a keresztyénség forrásaival egybevetni. E források az evangyéliomok voltak, melyek fölvilágosítást adtak arról a Lélekről, aki azoknak életét vezérli, akik igaz életet élnek. Fájdalommal tapasztalta azonban, hogy az élet tiszta vizének forrásai, ezek a drága gyöngyök nekik idegen, zavaros zsidós és egyházi tannal vannak összekeverve, melyek közte és az evangyéliom tisztasága között állottak. szén az állat sokkal könnyebben eléri ugyanezt a célt. Magasabb foka az erkölcsi értékelésnek az utilismus, mely aszerint értékel, hogy mi hasznos az önfenntartásra nézve. Az ítélésnek ez a faja az értelemnek fontoló munkája, mely méri az élvezeteket is s a fájdalom árán is érvényesülni akar. Mindent eszköznek tart a létfenntartásra nézve. Épen e miatt uralkodik felette is a morál, mely morál marad akkor is, ha szembefordul a létfenntartás gondolatával. Viszont hiába tartunk valamely cselekedetet hasznosnak, ha az erkölcsi öntudat ugyanazt erkölcstelennek nyilvánítja. Az élet helyes értékelése tehát úgy a hedonismust, mint az utilismust alárendeli az erkölcsi eszmény szolgálatának. Neki magasabb céljai vannak ezeknél, mert magasabb világgal érzi magát rokonságban. Az ész aranyszálaival, a morálra való képesség acélkarmaival kapcsolódik egy ideális, örökkévaló világrendhez. Ha az ember csak természeti lény volna, akkor megállhatna a természeti létfenntartás eszközeinél, sőt meg is kellene itt állania. Az ember azonban szellemiség is és legfőképpen szellemiség. Egy a természetinél magasabb
