Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-02-11 / 6. szám
6. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 43. oldal. semmit ki nem dacolhatunk. A mennyország sem jutalma földi munkánknak; mi semmi jót nem teszünk, amivel a mennyei üdvöt kiérdemelnök. Mi következik ebből egyéb, mint hogy a kötelesség csak egyszerű kötelesség, az Isten akaratának teljesítése, parancsainak megtartása, bármi önző érdeknek legcsekélyebb hozzákeverése nélkül. Ismét egészen feltűnő, de mélyebb utánna gondolás után ismét természetes, milyen egyforma határozottsággal tiltakozik minden reformátor -az érdemszerzés és mindaz ellen, amit ma eudämonismusnak nevezünk. És mi úgy gondoljuk, hogy ez a legnagyobb jelentőségű minden erkölcsiség lényegére ; a legmélyebb értelemben csak az igazán jó, ami kötelességteljesítésből fakad. E tekintetben reformátoraink valóban megelőzték Kantnak az erkölcsiségre vonatkozó felfedezését, ők is éppen oly szigorúan támadták, mint Kant, az önzésben és endämonismusban levő igazi gonoszságot és a keresztyént az engedelmesség egyszerű álláspontjára helyezték. A vallás és erkölcs belső kapcsolatára vonatkozó egyes elméleti megállapításaik változatosan eltérők, különösen Luther gondolataiban halmozódnak a nehézségek némelyik kutató előtt. Azonban elég egyszer rámutatni az egész reformátori gondolkozás kiinduló pontjára és azonnal kiviláglik ennek a kegyességnek az elsőrendűen és kizárólagosan erkölcsi karaktere, amelyik mégse léphetett volna föl feltétlen követeléssel, ha nem akarta volna az embereket a követelmények örvendező és erőteljes akarására is elvezetni. Csak nem szabad Luthernek a keresztyén ember szabadságáról írt művét reformálod munkáinak összefüggéséből kiragadni, éppen a jócselekedetekről kevéssel azelőtt írt beszéde rovására, akkor nem lesz kétséges Luthernél sem ez az alaposan komoly és egyszerű erkölcsi álláspont. Zwinglinél és Kálvinnál az összefüggés jóval egyszerűbb, de a belső motiválás ugyanaz. A nagy egység teljesen világossá lekötözött és igazi jelentőség nélkül való ez az élet. Az öntudat belsejéből azonban ellenmondás tör elő. A gondolkodó ember szembeállítja magát a természettel, a környezettel. Tudja, hogy hol van, mi veszi körül s épen ezért vissza is hat a környezetre, mérlegeli ahhoz való viszonyát. Ebben a munkájában egész más erőket ismer fel, egész más követelményeket állít maga elé, mint amilyeneket a természeti törvények diktálnak. E követelmények betöltése felé való erőfeszítésben a személyiség teljes függetlenséget tanúsít, a cselekvés pedig fölényes önállóságot nyer a külső behatásokkal szemben. Már maga a gondolkodás ténye, mellyel az erkölcsi életet a természeti causalitásra akarják redukálni, ellenmond e törekvés eredményének, mert föltételezi az erkölcsi életet, föltételezi a szellemi munkát, a gondolkodásra való képességet, föltételezi azt, hogy az ember nem emberalatti lény, nem iga alatt nyög, hanem önmagából merítve maga igyekszik megteremteni önmagát, egyszóval, van benne valami, ami válik, ha a keresztyén követelmények tartalmát nézzük valamennyi reformátornál: minden fölös jócselekedet, minden gépies aszkézis félrevetése, a hivatásnak és á mindennapi életnek megszentelődése, a részletkövetelmények alárendelése a hittel és szeretettel szemben, á követelmények kimeríthetetlenségének az elismerése, az erkölcs szabaddá tétele a törvényszerűségtől, az egyéni lelkiismeret élesítése a biblia tekintélyének fenntartásával — mindez ugyanarra az új irányra mutat. A reformátorok erkölcsi alapgondolatai mindig a legközelebbi re és a mindennapira vonatkoznak, a jót nem a rendkívüliben keli keresni, hanem a mindennapi hivatás és a testvéreinkkel való érintkezés kötelességei ben. Nagyon figyelemreméltó, hogy mindkét reformé tori egyház a dekalogusban vélte közölhetni legmélyebb erkölcsi követeléseit. A dekalogus elemi parancsait természetesen felemelték keresztyéni és legbelsőbb értelemre, azonban maguk az elemek igen jók voltak, amennyiben hitre és szeretetre vonatkoztatva és végtelenségükben értelmezve a legegyszerűbbet és egyszersmind a legmélyebbet tartalmazták. A közös erkölcsi alap próbáját adja a reformátorok viszonya a világhoz és a világi rendhez. Figyelmen kivül hagyva részben masszív ördöghitüket, amely alkalomadtán gyakorlati befolyással volt életükre, a világot és a természetet Isten teremtő kezéből fogadták és a dualizmust minden formájában személyesen legyőzték. Álláspontjuk a természettel szemben minden tekintetben biztos, örvendező, hálás és a gnostikus pesszimizmusnak még az árnyékától is mentes volt. Ennek következtében a családban is saját életük számára isteni alaprendelkezést láthattak és végérvényesen szakíthattak, mint Luther, dacoló hittel, a szerzetesi és papi ideállal. Épp így az államot is, mint Isten rendelkezését a jelenvaló, bűnnel átszőtt élet számára, mindnyájan minden további nélkül respektálták. Amig felül áll a természeten, ami önállóvá, épen emberré teszi. Ez a naturalismus tehát önmagában hordja cáfolatát. A legdurvább erőszak ez a psychologiai és történeti tényeken (melyekre pedig olyan sokat akar adni), melyek nem engedik meg sohasem, hogy a fizikai és erkölcsi világ ugyanazon egynek, ugyanazon egy természetűnek tekintessék, melyek tiltakoznak az ellen, hogy az élet dinamikája az anyagi világ statikájára redukáltassék. Scepticismus ez, mely az erkölcsi öntudatot olyasvalami relativnek tekinti, melyben nincs norma, nincs szabály, nincs cél, nincs érték; mely csak egy megoldást ismerhet, azt t. i. amit a természeti törvények diktálnak. Kétségtelen, hogy az emberi természet physioiogiai és psychologiai vizsgálata, a történelmi analysis, á t criminaiitás psychologiája, a neurosis és psychosis különböző formáinak tanulmányozása eljuttatnak a moralitás, de leginkább az immoralitás okainak felfedezéséhez, a morál genesisének, fejlődésének és
