Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-02-04 / 5. szám
5. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 35. oldal. Legelső sorban közös mindegyik reformátornál a kiinduló pont: saját személyüknek a föltétien és mélységesen becsületes alárendelése Isten absolut követeléseivel szemben s kikerülhetetlen következményképpen a radikális önelitélés. Luther éneke: „Aus tiefer Not schrei ich zu dir“ szememben valóban minden reformátori kegyességnek alapélményét fejezi ki. Amikor nagy érdeklődéssel kisérem a Luther belső fejlődésére vonatkozó jelenlegi kutatásokat, ennek az irodalomnak az olvasásánál mindig arra a pontra várok, ahol a kutatónak rá kell mutatni a hatalmas űj ideálra és arra a következményre, amely ebből az „én" ellen irányult. Végtére mégis ami a reformátorokat az egész katholikus gondolkozásból kiragadta, nem lehetett más, mint hogy saját lelkűkben egészen egyénileg az Absoluttal találkoztak, hogy felderült előttük teljes újságában, mit kíván Isten az emberektől — nem, nem az emberektől, hanem tőlük maguktól egészen személyesen. Ha ennek az élménynek világos utózengését olvasom Kálvinnak a megigazulásról szóló megrázó vallomásában, ahol összehasonlíthatlan becsületességgel állít oda minden keresztyént Isten itélőszéke elé és az isteni követelmények teljességét az egyetlen, de végtelen szóban foglalja össze: az akarat őszintesége (sincera voluntas); ha Zwingli irataiban, különösen az utolsó beszédek fejtegetéseiben, a becsületes vallomást találom arról, hogyan tárult fel előtte a hegyi beszéd mély értelme és hogyan kezdte el szorongatni őt ez a törvény : nem tehetem (ist mir unmöglich !); — akkor érzem, hogy mi volt az, ami éppen ezt a két embert elszabadította a humanizmustól és reformátorokká képesítette. A humanizmus megelégedett a relatívval, a kritikát az egyház és a társadalom külső hibái ellen és nem önmaga ellen irányította. És mindig közreműködött a katholikus gondolkozásmód — helyesebben mondhatnók : az emberi átlaggondolkozás — hogy az emberi és az isteni munkát egymás mellé tegyék és összeadják, vagyis éppen a relatív és absolut, a fél és a teljes közötti különbséget tüntessék el és az isteni követelmények komolyságán tegyék túl magukat. Ezért gondolom, hogy a reformátori gondolkozásnak és élménynek kezdete az énnel szemben való őszinteség volt. Ez az őszinteség nem volt képes a fő- és a mellék dolgok közt levő különbségben tévedésbe esni, hanem önmagát mindig újra meg újra az isteni követelmények centrumával állította szembe: mérhetetlen hit Istenben és mérhetetlen szeretet felebarátaink iránt; ez az őszinteség minden periferikustól s mindattól, amivel talán dicsekedhetnénk és ahol valóban előnyeink vannak egyik-másik embertársunk felett, visszafordult erre a középpontra, ahol az egyéni dicsőség gyorsan tovatűnik és a hiányoknak és gyöngeségeknek mindenki előtt tudatossá kell lenni. Nem valami átfutó önelitélés ez, ami esetleg eltünhetik egy másik önmegitélés igaznak nyilvánításától, hanem maradandó lelki alaphelyzete, maradandó eltávolodása, maradandó bűne mindenkinek az Isten előtt. Amennyiben ez a követelmény egyszer egészen komolyan vevődött, minden erkölcsi perfekcionizmus ki van zárva, bármennyit várhatunk is a kegyelem megújító erejétől. Természetesen legelőször is ki van zárva minden perfekcionizmus az állam és egyház külső viszonyaival szemben, bármily erőteljes reform-munka fejlődjék is itt ki. Sokkal inkább az alázatosság alaphelyzetét nyertük meg, amelyik minden gyöngeség nélkül éppen az óriási feladatok átérzéséből és a feladatok munkálására való akaratból sarjad s a protestánst soha se hagyhatja el. Vájjon sokat mondok-e, ha azt állítom, hogy pusztán ebből az elemi protestáns alapvonásból is a különböző országokból való protestáns testvérek jövendő fel a morált és vallást elkülönülve egymástól. Még ha erőszakosan elválasztanók is őket, az se akadályozhatná meg, hogy ismét egyesüljenek. Azután, minden tudományos szempont érzéketlen és szívtelen bizonyos mértékben. Szétdarabolja azt, ami egységes és egész. Mit is tekint pl. a vallásban ? Az érzést, az akaratot, a tant, a kultuszt, vagy egyéb szociális nyilvánulásokat. Ezek lehetnek ugyan vallásosak, de magát a vallást egyik sem alkotja, sőt a vallás több, mint ezek együttvéve, ilyen eljárás mellett tehát kisiklik kezeink közül az értékelés és megítélés helyes criteriuma, amely elválaszthatatlan a dolgok valódi alapjától, sajátos természetétől. Tudományos szempontból vallás is, morál is érthetetlenek, viszonyuk is érthetetlen, mert lényegük megragadhatatlan a tudományos tapasztalati módszer más anyagokhoz szokott eljárásai által. Sem a fogalmi analysis, sem a tapasztalati megfigyelés és összehasonlítás nem alkalmazható tehát tárgyunkra. Ezzel egyúttal azt is kimondottuk, hogy a történeti módszer sem. A vallásosság és az erkölcsiség positiv nyilvánulásainak történeti tanulmányozása, visszatérve a civilisatio kezdeteire és végighaladva az emberi fejlődés különböző phasisain, szintén csak problematicus eredményre vezethet. A vallás és erkölcs történeti kapcsolata homályos és [átláthatatlan. A történeti adatok alapján állíthatjuk, hogy a vallás adott ösztönzést a morál kialakulására, hogy az isten-eszme alakíttatott át erkölcsi eszmékké, de az adatok másik csoportjára támaszkodva époly joggal állíthatjuk azt is, hogy a vallás állott elő a morálból az ébredező metaphysical hajlam lendítésével; ítéletet azonban nem mondhatunk értékükre, az emberi szellemben elfoglalt helyükre vonatkozólag, nem mondhatjuk meg, hogy a közöttük levő kapcsolat olyan természetü-e, mely egyiknek elpusztulására vezet, vagy mindkettőnek teljesebbé, tisztábbá alakulására. Ha kimondanánk is ilyen tartalmú ítéleteket, mi igazolná azt, hogy ennek szükségkép így kell bekövetkeznie? Ha bizonyos jelenségek feljogosítanak bennünket az evolutio irányára vonatkozó következtetésre, bizonyos-e, hogy nincsenek más
